Vologya bosszúja
– Jó reggelt kívánok! – hallotta maga mellől. A hang felé fordította fejét. Egy fehér köpenybe öltözött, ismeretlen férfi állt az ágya mellett. Egy széket húzott Vologya ágya mellé, majd kissé görnyedten, előredőlve leült, fejük így elég közel került egymáshoz. Ezt a beteg meglehetősen kellemetlennek érezte. A férfi ötven körüli, szikár, germán ember volt. Vékony csontos arcán feszült a bőr, erőteljes álla szinte belemélyedt az előtte fekvő mellkasába. Hidegen villanó szemüvege mögött okosan csillant tengerkék tekintete. Rövid, oldalra fésült haja már őszült, de a szőke alaptónus miatt ezt nehéz volt észrevenni. A beteg nem válaszolt, nem is érezte, hogy válaszolnia kéne, csak nézte a hideg, kemény arcot.
– Hesse doktor vagyok, az ön orvosa. Hogy érzi magát? – mosolygott rá bátorítón. Halott tekintet volt a válasz. – Meg kell erősödni! Hallom, nem nagyon akar enni. – Az éjjeliszekrényen heverő kibontatlan reggelihez nyúlt, majd visszatette. – Enni kell! Hogy fog így felépülni? – arca megkomolyodott. – Tudja, hogy került ide, Vologya?
– Vology… én? – hebegte lilás ajkaival. Az orvos bólintott. Vologya megingatta a fejét. Hesse doktor megigazította a szemüvegét, s mögüle fürkészte szigorún a beteg sárgás arcát.
– Az újságok is megírták, hogy mi történt – keményedett meg az arca. – Szörnyű tragédia. Persze maguknak nem járnak a lapok – mormogta szinte csak magának. – Egy hétig volt kómában. Csak két napja jött vissza. Hiába kutattuk a rokonait, csak az anyósát találtuk meg. Az az asszony volt… tudja… ? – nézett rá jelentőségteljesen.
Vologya nem válaszolt, csak az orvos hűvös arcát pásztázta, és próbálta magát elhelyezni a jelenben. Lelke mélyén érezte a doktor szavainak súlyát, azt, hogy valami borzalmas dolog történhetett.
– Jól van – egyenesedett ki a székén. – Amióta felébredt, figyeljük. Fiziológiailag meglepően rendben van, azok után…
– Mikor mehetek el? – hangzott a bátortalan kérdés.
– Ó! Ne olyan hevesen! – mosolyodott el finoman. – Hiszen csak az előbb tudatosult önben, hogy miként hívják! Emlékek, kötődések nélkül nem is igazodna el odakinn. Megfigyeljük és kezeljük. Aztán majd meglátjuk. – Az órájára pillantott és felállt. – A vizit után megvizsgálom. Addig gondolkodom a terápián. Addig is viszlát!
4.
A vizit egyszerűen és gyorsan lezajlott, a főorvos pár kérdéssel, rövid szemrevételezéssel, néhány biztató szóval rendezte le a betegeket. Utána hosszú viszonylagos csend következett, a szokásos hangokkal: nyöszörgésekkel, mormogásokkal, érthetetlen fojtott beszéddel. „Vajon ilyen leszek én is idővel? Ez szinte elviselhetetlen!” – zsongott a fejében a gondolat. Azonban nem volt ideje tovább feszíteni a szíve tájékát, nyikorogva nyílt az ajtó és egy nagyon barna bőrű, rendkívül elhízott ápolónő lépett be rajta.
– Hesse főorvos úr hívatja – lehelte felé. – És vegye fel a köpenyét, mert megfázik!
Vologya nehézkesen felült az ágyon, kócos, sűrű hajába túrt és nyújtózott egy nagyot.
– Mozogjon, ha lehet!
A doktor már várta. A rendelő nem volt túlzottan tágas, de itt legalább a falak állapota jobb volt egy fokkal, mint a betegszobában. Csak egy ablak világította meg a belső berendezést, de a nagy belmagasság miatt ez is elegendő volt, hogy kellő fényt biztosítson. A falak mellett üvegajtós szekrények sorakoztak, tele gyógyszerekkel és orvosi könyvekkel. Mikor belépett, Hesse épp az egyik szekrényben kutatott a könyvek között.
– Á, jöjjön csak – mutatott egy hatalmas, kényelmesnek tűnő karfás székre, mely az ablakkal szemközt helyezkedett el.
Megvárta, míg páciense leül, majd ő is helyet foglalt vele szemben. A rendelőnek és az ablakkal szembe állított széknek megvolt az az előnye, hogy onnan a szabadba kitekintve mintegy kitárult a tér az ember előtt. Nem látszottak a környező házak homlokzatai, sem egyéb emberi agy által szült képződmény, sőt még fák lombjai sem zavarták a kilátást. Csak a fehér felhőkkel lágyított kék ég mutatta magát a szemlélődőnek, ezzel mintegy megteremtve a földi síktól, a jelen élményektől való tökéletes elszakadás hangulatát. Ez szinte azonnal megérintette Vologyát, mivel meglehetősen érzékeny egyéniség volt, s az ablakon át mindjárt a felhőket kezdte figyelni leplezetlen elragadtatással. A beteg ilyetén ellágyulása természetesen nem kerülte el az éber orvos figyelmét, s ez az őszinte odaadás nyomban mosolyt csalt Hesse kemény német szája szélére.
2 / 6 
•