Vologya bosszúja
6.
A következő pár nap során Vologya vérében nyugtatók fojtották le a pusztító lángot. Élete beszűkült, agya kiüresedett, szeme fátyolosodni kezdett. A harmadik napon, mérhetetlen mélyről, valamiféle elemi erővel feltörő akarat vette birtokba, és mozgásba hozta benne a langyos állóvizet, mely már éppen kezdett mocsarasodni. „Ki kell jutnom ebből az állapotból!” – fogalmazódott meg benne a gondolat.
– Nővér… – suttogta elhalóan. – Nővér! – hirtelen megfogta a kövér nő csuklóját, megállítva az injekciós tűt szorító kezet.
– Erőszakoskodni akar? – szűkült össze a pupillája a nőnek, s hátrálni kezdett, amennyire csak a szorítás engedte.
– Neem! – kiáltotta kétségbeesetten. A nő kiszakította a karját. – Nem! Álljon meg, nővér! Beszélni akarok a főorvos úrral! – hangja különösen határozottan csengett a zavarodott légkörben.
– És… mit akar tőle?
– Beszélni szeretnék vele!
A nővér hosszan nézte az orosz elkínzott szláv vonásait, a széles oroszos orrot, a kék áttetsző szemet.
– Rendben.
Két perc múlva Hesse doktor sietett be az ajtón. Éjjel ő volt ügyeletes.
– Vologya… – megállt az ágya szélénél, gerincét öntudatosan kiegyenesítette. Háta mögött kövér kezeit tördelve feszengett a nővér. – Hallgatom.
– Doktor… ööö… Főorvos úr! Én vállalom a kezelést… csak jussak ki innen!
– Nem ellenkezik ezentúl?
– Neem…
– N
em erőszakoskodik? – húzta fel szőke szemöldökét. A beteg nem szólt, csak nemlegesen intett csapzott fejével.
– Nővér, kérem! Ha nem szükséges, akkor fejezzük be a nyugtatós kezelést. Figyeljék a beteget és holnap az ügyeletes nővértől jelentést kérek a beteg állapotáról. Ha rendben van minden – most a betegre nézett fürkésző tekintettel –, akkor megpróbálhatjuk…
Vologya élénken bólogatott.
7.
Másnap délelőtt, a napi vizit után, épp úgy ültek egymással szemben a rendelőben, mint először. Vologya többé-kevésbé összpontosuló akarata sokkal rendezettebbé tette viselkedését, mint előzőleg. Természetesen nem volt még tökéletesen egészséges, mégis, amennyire erejéből telt, követte az orvos mozdulatait, arcizmainak finom rezdülését.
– Tehát, Vologya – kezdte az orvos finom hanglejtéssel –, ahhoz, hogy közelebb jusson jelen helyzetéhez, a múlt emlékeiről szükséges ismeretet szereznie – fürkészve figyelte az orosz tekintetét. – Ehhez szellemi, lelki és fizikai ellazulás szükséges, de mindezt úgy, hogy közben gondolatilag koncentrált marad. – Szemük találkozott. Az orosz bólintott. – Követi az utasításaimat, s így képesek leszünk visszatérni az elfelejtett múltba. Kényelmesen ül? – a beteg bólintott. – Rendben. Hunyja be a szemét. Kezdje ellazítani a tagjait, a kezénél…, a lábánál…, a teste ellazul…, lemerül a mélybe. Érzi, hogy milyen laza, szinte lebeg a hatalmas éteróceánon. A múlt kútjában vagyunk. Mondjuk, vegyük az 1966-os esztendőt. Amikor tizedik születésnapját ünneplik… Megvan? – a beteg jelezte, hogy igen. – Meséljen!
Vologya szélesen elmosolyodott, majdnem felnevetett. Elégedetten sóhajtott.
– Jó időszak volt?
– Igen… – hangja bizonytalanul remegett, de folytatta. – Egy nagy tortát kaptam. Meg egy szép képeskönyvet. A címe… Leenin… grád – megállt egy pillanatra. – Apa a térdén lovagoltat… Aztán a kitüntetéseit mutatja… Amit a fronton kapott… Meg amit Magyarországon… Azt mondja, jó volt Magyarországon… A magyarok készségesek, jó házigazdák… Erélyesebb szóra mindent odaadnak… Volt étel, sok értékes tárgy… Aztán majdnem felgyulladt a karácsonyfa… Megpofozta a nővéremet ezért…
– És az édesanyja?
– Nagyon szeretem. De sokszor szomorú…
– Miért szomorú?
– Apa sokat iszik, meg kimarad…
– Ühüm… Jó. Menjünk kicsit későbbre! Mondjuk, öt év múlva mi történt?
– Jaj!
– Mi történt?
– A temetőben állunk. Egy sír előtt… A nővérem…
– Hogyan halt meg?
– Apa kivitte a folyóhoz. Meg akarta tanítani úszni. Azt mondta, hogy az ő lánya nem teheti meg, hogy nem tanul meg úszni. A nővérem nagyon félt… Jaj… Aztán elmerült… A partról néztük. Apa nem tudta kimenteni…
– És nem vizsgálta a rendőrség?
– Apám ismert katonatiszt volt… párttag… Nekünk megparancsolta, hogy nem beszélhetünk az esetről… Mikor anya megtudta, nyugtatózni kellett… Csak fogyott és fogyott. Az öcsém meg tüdőgyulladásban halt meg egy év múlva.
– És édesanyád hogyan viselte?
– Nagyon rosszul. Orvosok kezelték. Apa meg állandóan szidta, hogy ne legyen ilyen nyápic…
– S te mit tettél ez ellen?
– Mit tehettem volna? Féltem tőle… Örültem, hogy nem bántott…
– S aztán…
– Aztán anya… – itt Vologya zokogni kezdett.
4 / 6 
•