Vologya bosszúja
– Igen. Végül egy közvetítő iroda segítségével vettünk egy kúriát a Rómain. Évtizedekig üresen állt… Igen… Megvettük… Elmentünk oda… – kezdtek hullani a könnyei. – Romos épület volt. A kert is elvadult. A gyerekek előrerohantak… A feleségem utánuk… nehogy bajuk történjen… Jaj… Istenem… Istenem… Nem bírom a látványt… Isten!! Miért?? Miért kellett ezt tenned??
Az orvos a nyomozóra nézett, aki csak némán bólogatott, mintegy megerősítve a történet hitelességét. Az orosz összetöpörödve, kicsavarodva ült a széken, szörnyű állapotban.
– Úristen… – suttogta Hesse. Levette a szemüvegét, kezével megmasszírozta az arcát, erélyességet erőltetett magára.
– Jól van! – helyezte vissza szemüvegét. – Befejezzük! Számolni fogok, a végén, mikor kimondom a hármat, nem emlékszik semmire. Egy… kezdi érezni a lábait, majd a kezeit. Kettő… kezdi a testét érezni, tudatosítani, hogy ül. Három, visszatér a nappali tudatba.
A beteg hatalmasat sóhajtva lépett vissza a jelenbe. Teste megviselt volt. Arca elnyűtt. Az orvos a történet rövid kivonatát vázolta az orosznak, aki ismét – immár nappali tudatánál – szörnyű állapotba került. Minden emléke visszatért.
– S tudják, mi volt a szelencében lévő papírra írva? – mondta komor arccal feléjük fordulva a nyomozó. – Nos… „Vologya bosszúja.”
8.
Mélységes mély a múltnak kútja. Mégsem vész el benne semmi. Ez foglalkoztatta Hessét és a felügyelőt még órákkal azután is, mikor kikísérték a szerencsétlen, ronccsá vált oroszt. S a történet az elmében kitágult, terebélyesedett, és életük részévé vált a tanulság, ami azután világosan csak évek múlva ülepedett le. S akkor már azt mondták maguknak, hogy valamelyest megértették, mit jelent az igazi szabadság.
6 / 6•