Ulmi tutajjal, magyar kultúrával
1970-ben a Román Tudományos Akadémia egy matematikai kutatásokkal foglalkozó központot létesített Temesváron, s annak tevékenysége egybeesett az én érdeklődési területemmel, ezért megpályáztam egy státust a Politechnika matematika tanszékén. Akkoriban a nemzetiségi összetétel vonatkozásában a „kisebbségek” voltak többségben. Elméletileg öt, bár gyakorlatilag csak három évig dolgoztam itt. Szemináriumokat nem kellett tartanom és csak kutatással foglalkoztam, valamint a doktori disszertációmat készítettem. Ehhez absztrakt témát választottam: analitikus terek infinitezimális deformációja. Ezek olyan matematikai fogalmak, alakulatok, amelyeken bizonyos tulajdonságokkal felruházott felületeken nagyon kis módosításokat eszközölve nagyon nagy változásokat kapunk végeredményként. Ez nagyon közel áll például a katasztrófaelmélethez, amely olyan egyenletek megoldásával foglalkozik, amelyeknek ha az együtthatóit csak parányival változtatjuk meg, a megoldás már majdnem kiszámíthatatlan volumenűvé válik. Ez modellezi a természetben előforduló katasztrófákat is, mint például az anyag elöregedését. Egy repülőgép tökéletesen működik, mondjuk 25 évig, de ezután az anyagában olyan változás következik be, ami visszafordíthatatlan, és ettől alkalmatlanná válik a korábbi teljesítményének a produkálására. Másik példa a hurrikánok keletkezése, aminek létrejötte szintén így modellezhető.
1972-ben az egyetem könyvtárában találtam egy prospektust, amelyben a világhírű pisai Scuola Normale Superiore pályázatot hirdetett ösztöndíjra, doktoranduszok számára. Kikértem a „doktorapám” véleményét, s ő azt tanácsolta, próbáljam meg, és amíg az irataim a rendőrségig jutnak, addig ő mindenben támogat. Nem voltak illúzióim, mert ez az iskola évente öt ösztöndíjat ad világszerte, s aztán jött a meglepetés, hogy harmadikként, valakivel együtt megnyertem. Ezután közel fél évig jártam az illetékes minisztériumokat, hivatalokat Bukarestben, és szakmai vonalon sikerült is mindent elintéznem, így beadhattam az útlevélkérelmemet a rendőrségen és… vártam. Jó sokáig. 73-ban kaptam meg az útlevelet és 1974. január 6-án ültem vonatra. Szerencsére az olaszok két évig tartották azt a helyet, amelyet kommunista országbeli pályázó kapott, mert tudták, mennyire nehéz és időrabló onnan kijutni. Mellesleg olyan turistaútlevelet kaptam a kétévi tartózkodásra, ami a beírás szerint 30 napig volt érvényes. A római román nagykövetségen hiába kértem hosszabbítást, mutogattam a két évre szóló meghívást, nem sikerült meggyőznöm az illetékes elvtársakat. A kultúrattasé azzal érvelt, hogy helyettem egy olasz cserediák tanul Romániában. Ez persze nem így volt, hiszen az ösztöndíjam ingyenes ellátást biztosított, volt külön szobám, telefonnal, fürdőszobával. Ott láttam először olyat, hogy a professzoraink együtt étkeztek a hallgatókkal, nem volt akkora rangkülönbség és kasztrendszer, mint nálunk.
Olaszul egyetlen szót sem tudtam, viszont nagyon sok mindent megértettem. Amikor leszálltam a vonatról, mindössze ezer líra volt a zsebemben, amit Toró Tibor volt professzorom, barátom adott, illegálisan, hiszen román állampolgár nem rendelkezhetett valutával. Az értékével sem voltam teljesen tisztában, ezért betettem a csomagomat a poggyászmegőrzőbe és szépen begyalogoltam az iskoláig. Jelentkeztem a titkárságon, ahol az első kérdésük az volt, hogy van-e pénzem. Mondtam, hogy nincs. Megértően mosolyogtak, és azonnal kiutaltak némi ösztöndíj-előleget, majd megadták egy szálloda címét, ahol a hétvégét eltölthettem, mert a kollégiumi szobámat csak hétfőn vehettem át. Akkor felváltottam az ezer lírát, vettem egy doboz Marlborót és kifizettem belőle a csomagmegőrzőt.
Az első két hónap alatt intenzív nyelvkurzuson vettem részt, angolokkal, japánokkal, németekkel együtt, és meg kell mondanom, messziről vertem őket a nyelvtanulásban. Ez persze nem a zsenialitásomból adódott, hanem abból, hogy tökéletesen beszéltem románul. Ez óriási előny volt, hiszen rengeteg az összecsengés, azonos szótő, tehát hamar meg tudtam szólalni, beszélni és olvasni olaszul.
4 / 7 
•