Végbúcsúmat tisztességgel fogadjátok
Bizton elmondható, hogy oly korban, amikor nagy a nemzet elnyomása és nem sok lehetőséget, célt lát maga előtt az elit; amikor a józanodást és eszmélkedést fölváltja az önzsongítás és túlélésre játszás; amikor az évszázados hagyomány és értékrend érvényességét veszíti, az erkölcsi nihilizmus, a szabadosság, a test mindenféle fertelmes betegségekkel (mint például vérbaj, fekélyek, kelések, üszkösödések) való lealjasítása hódít teret magának. A Gonosz veszi át a hatalmat, s besározza azon szent eszméket, mint a szabadság, testvériség, egyenlőség, szolidaritás, emberszeretet, méltóság.
Sándorffy doktoromnak címezett egyik levelemben azt hoztam föl érvként Váradtól való távolmaradásom indokaként, hogy leszámoltam bizonyos lehetőségekkel és nagyon is kétes értékű eszmékkel, mások rólam alkotott igaztalan ítéletével és az engem lakájként kezelő befolyásos emberek gőgösségével, a magukat szférához tartozónak hitt mágnásokkal és a talentumot saját politikai játszmájukhoz felhasználni kívánókkal – s egyedül magánosságomat óhajtom élvezni. Nem akarok részt venni gyanús kimenetelű és méltóságomat sértő pártviszályokban, huzavonákban, becsületsértő küzdelmekben, ragaszkodom a privát életem sérthetetlenségéhez, vesszőparipáimhoz, őrültségemhez és látomásaimhoz, gondjaimban és kínjaimban osztozkodni senkivel sem akarok, fogadják elismerésemet, melyet a tisztességes szándékú emberek törekvései előtt kinyilvánítok.
„Én most sem mehetek Váradra, de talán nem is megyek soha; – nem annyira azért, hogy nemo libenter recolit qui laesit locum, hanem csak hogy életemben sehol sem találtam kevesebb gyönyörűséget, mint ott. Esmeri az Úr Rousseaut: ítéjne utána engemet. Ott a szívnek nincs rubricája, a bakatelláknak pedig ezer van. Mihelyt az isten az én születésemet a maga jótetszésével valóságossá tette: mindjárt szívemre myonta azt a stemplit, mellyhez csak seculumonként szokott nyúlni, s ezt a karakterizáló mondást ejtette rá: Te szabad légy! Nem kell nekem a politicai szabadság, nincs is szükségem reá; egy persiai sophi, egy indostáni nábob, egy európai respublica vagy akármi ország és fejedelem igazgatása alatt is tudnék szabad lenni. Nem kívánok egyebet, hanem hogy testemet ne bántsák, ne akadályoztassanak annak szükségeinek megelégítésében. Lelkem felűl és kívül van sphaerájokon, az egydűl az enyím. Szükségem annyi van, amennyit betőlthetek; ha telik, szaporítom, ha nincs módom benne, kevesítem – s eh bien! Ha szeretnek, ha becsűlnek, ha tisztelnek, meg nem vetem s cynikusként nem vagyok rá ügyeletlen: ha másképen csinálnak velem, kivált a plebecula (már az akár aranyos, akár szűrös), akkor Horatiussal Mea virtute me involvo et beatum pauperiem sine dote quaero.”
*
Bosszant a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, testem állandó lázban égése, végtagjaim zsibbadtsága és gyöngesége, s valljam meg őszintén, bosszant anyám feltűnő kedvessége, mellyel tüntetőleg veszi körül lelkem porsátrát. Elfáradtam a vele folytatott viaskodásban, s mint általában a gyengébbik fél a párharcokban, meghajoltam akarata előtt, mivel nem éreztem már erőt és késztetést az ellenkezésre, a hiábavaló hadakozásra, a naponta más-más okból kitörő és köntöst öltő csatáink megnyerésére. Engedelmes gyermekként bíztam rá a sorsomat. Mintha azt vette volna fejébe, hogy apám helyett is engem gyógyít meg, engem: a gyógyíthatatlant, s állhatatosan és észrevétlenül végezte a szakavatott felcserek tudásáról tanúskodó munkáját, melyet a tűzvész utáni üszkösség és romosság nehezen elviselhető volta, a maradék szobákban való összezsúfoltság és térhiány cseppet sem tett könnyűvé a számára. Sóhajtásai és áldozatos ápolását kísérő gesztusai mögött fölsejlett a vágyakozás a régvolt idők szelídsége, fészekmelege eránt; ha megállt az udvarra néző piciny ablaknál, karba téve a kezét, tudtam, lelki szeme előtt megjelenik apám törékeny alakja, s e látomástól egészen elérzékenyült, egyszeriben oly keservesen nagyot sóhajtott, mint aki fölkészült a halállal való újabb találkozásra. Valójában szántam őt; eszembe jutott ugyanis, ha most én is elmegyek, ki marad számára, akiért áldozatot hozhat, aki értelmet ad az életének. S eltűnődtem azon, hogy ez a megkeményedett vonásokat és színpadias gesztusokat fölvett asszony, ez a szapora sóhajtásai és kitartott csöndjei leplébe burkolózó asszony, nem roppan-e össze a magánosság, a hiábavalóság tudatától, s nem kívánkozik-e elveszített szerettei után a sötétség birodalmába, mert képtelen elválni tőlünk? Mily korán láttam e dilemmát, mintha ezt is, mint annyi minden mást, szinte kamasz fejjel megsejtettem volna életemből!
6 / 14 
•