A fogyasztói társadalom avagy egy esőerdei körséta a trópusokon
Azok pedig a beporzás elsőbbségén versengve tömegével gyülekeznek köréje, mert: az az élet legfontosabb megvalósítása, hogy milyen képet is sugárzunk az erdő felé, mert képünk sokszoros visszaverődésétől dagadhat fel öntudatunk a legnagyobbra, és ugyanezzel az ügyeskedéssel, a veszélyhelyzetben elrettentően felfuvalkodó békafajtákhoz hasonlóan, az ellenségeinktől is hatékonyan megvédhetjük magunkat. Ha nem sikerülne ilyen értékes virágnak lennie, akkor szarvas- vagy jávorantilop-agancsra emlékeztető páfrány lehetne, vagy végső esetben a fákat tetőtől talpig beborító moha- vagy zuzmóféleség. De amikor a csoport újra megáll – az erdei sétavezető a sétány bal oldalán, lent, a talajon éppen egy sisakos kazuárt jelez, amelyik a fején levő csontos kinövés segítségével tör utat magának a sűrű rengetegben –, jobb, ha néhány pillanatig farkasszemet néz az esőerdő párába vesző átláthatatlanságával, ami a sűrűség mélysége mellett azt is jelenti, hogy az erdő lakói, amióta az eszüket tudják, sikeresen bújócskáznak, körvonalaikat egybemosva a környezetükkel, azért, hogy kiszemelt áldozataikat támadásra készen el ne riasszák, vagy hogy a támadók elől kényelmes lapulással mentsék parányi életüket, hiszen ki venne észre egy szárazlevél-hátú békát vagy egy tüskével borított botsáskát vagy egy falevél-szárnyú pillét, de akár egy orchidea színű, orchideán félig-meddig imádkozó, félig-meddig időt húzó sáskát is, amelyik tisztelettudóan vár a beporzás utáni sorára? Ekkor ugyanis a rostokolás jutalmaképpen hatalmas állkapcsai közé kaphatja a csak íratlan kötelességét teljesítő rovartársát, hiszen ebben a hatalmas rendszerben így lehet és így kell egymást kölcsönösen segíteni és kihasználni, és így kéz kezet mos, még az az egyben lenyelt egyszerű bogaracska is a sáskabendőben. Egy lépcsősorról éppen az ember már jól látja, hogy itt minden az agyonhajszolt fogyasztást szolgálja, és ennek biztosítására, valahonnan felülről, az általános mértéktelenség divatját szivárogtatták be eleinte cseppenként, később már mintha dézsából ontották-öntötték volna az erdő különböző szintjeire, de nem hiába: a levelek csak úgy csöpögnek a túllakottságtól, már-már fuldokolnak a telítettségtől. A szintén epifita broméliák belseje állandóan vízben áll, ahol különböző levelibékák petéi lebegnek és ebihalai úszkálnak, mert a kifejlett példány, ha szárazföldivé is válik, kétéltűségének kezdeteit sosem felejti el. Itt mindenkit torkig lakatnak, hogy az emésztés okozta kábultságában orránál fogva vezessenek; itt gond hiányában is mindenre százféle megelőző megoldás van, hogy az itt lakók semmiképpen se folyamodjanak bizonyos veszélyekkel járó fejtöréshez; itt minden az egyed elgyengülését szolgálja, hogy a felső szinttől függjék: minden tekintetben.
Ott, ahol az esőerdő mintha egy szikrányit kivilágosodna, a vezető éppen csendet int, hogy a csoport az egyik leghíresebb lugasépítő madár, a selyemmadár hajlékát hangtalanul megközelíthesse. A hím, miután az összehordott ágacskákból lugast épített, miután szebbnél szebb virágokkal és kagylókkal ékesítette fel – nem rest a közeli tengerpartig elrepülni értük –, most éppen túlérett erdei bogyók sötétkék levével festegeti azt be, mert nemsokára nőstényt csalogat oda, hogy egyszemélyes násztáncával elkápráztassa és meghódítsa. Ennyi szépség és érdekesség láttán az embert hirtelen elfogja az öncélú gyűjtési láz, s ha az esőerdei illemszabályokat nem véste volna olyan mélyen az agyába, nadrágja és inge zsebeit, sőt fényképezőgépe tokját is emléktárgyaknak minősíthető élőlénydarabkákkal tömködné tele, hogy munkatársainak is megmutathassa, hogy a megszámlálhatatlan játékaira ráunt kisfiát is elkápráztassa valami újjal (hiszen az állandó újdonság a fejlődés önmagáért beszélő bizonyítéka!), vagy hogy egy-egy éppenséggel ritka példányt is eladhasson jó pénzért, mert abból talán a repülőútja is megtérülne. De kiúttalan gondolatait megint a vezető zavarja vissza a körséta látnivalóihoz – mennyire bosszantó, hogy az ember semmit sem gondolhat végig, állandóan szétszórják a figyelmét, hogy mindig másutt járjon az esze, mert igencsak veszélyes lenne, ha kiutakon gondolkodna, mivel itt csak egyetlen látható-járható főút van, ellenőrzés nélküli letérők nincsenek, csak kesztyűs kéz diktálta irányjelzések; itt mindenkit százfelé kell lelkileg felaprózni, mint a talajszinten oly sikeresen működő százlábúakat, akik évmilliók óta az őserdei hulladék feldolgozásán és újrahasznosításán fáradoznak azért, hogy utódaiknak is biztosítsák azt a kevéske koncot, amit mellesleg udvariasabban is meg lehetne nevezni. De a talajszinten már senki sem törődik a külsőségekkel és a formaságokkal. Ott csak a munka folyik, amiről fent nem is illik beszélni, hiszen a páriák munkája és az elegancia sosem elegyedik egymással.
3 / 4 
•