Végbúcsúmat tisztességgel fogadjátok
A csillapíthatatlan fájdalom és a be nem váltott ígéretek mérhetetlenül boldogtalanná tettek, s bárhogy faggattam a múltam, maximalista lévén önmagammal szemben is, nem találtam benne olyan vitathatatlan remeklést, s irányomba megnyilvánuló lelkesedést, mely elégedettséggel tölthetne el a halál tornácában. Ha jobban belegondolok, mindenből csak a látszat jutott nekem: a parnasszusi hírnévből és a lételemnek bizonyságot adó szerelemből, a komoly megbecsülésből és családi tűzhely melegéből egyaránt, talán csak az állhatatos koplalás és a szegény magyar nyelvért való küzdés az, amiből nem szenvedtem sohasem hiányt.
Emiatt gondoltam némi malíciával s nem kevés önzetlenséggel, hogy szembesülve a számos kudarccal, a tömény reménytelenséggel, a démoni gonoszsággal, lemondok az életsóvárgásról, a hiú ábrándokról, s egyéni és családi boldogságot végképp másoknak remélek. Egy pillanatra sem kerített hatalmába a rossz démonikus akarása, hogy saját boldogtalanságomat átruházzam másokra, akiket talán még nem hatott át végzetesen a komor kiábrándultság és halálvágy, a sötét reménytelenség és kilátástalanság, s talán élvezik is a kegyelmet, ha tudatosul bennük, ha nem. Semmirevalónak tartom azt az embert, aki önnön boldogtalansága és testi kínja enyhülését mások szerencsétlenségétől, sorsának rosszabbra fordulásától reméli, s úgy vélekedik, ha neki nem megy jól a szekere, más se legyen sikeres munkájában. Magyar átok az irigység és a káröröm, oly fokig tökéletesítettük ebbéli gyarlóságunkat, hogy a napi áhítatos imádság sem enyhítheti bűnösségünket.
Noha a közelgő halál tudatától elnehezült szellemem közel sem volt már olyan friss és mozgékony, mint akár néhány év előtt is, nem csekély erőfeszítés árán képes volt elraktározni az említésre érdemes dolgokat, csak nem lelte felhőtlen örömét cizellálásukban. Most éreztem meg igazán a keresztyéni dualizmus lényegét: a szellem jelzőtüzeinek messzire ragyogását és a földi porsátor bármikor esedékes lehanyatlását; az egyikre büszke voltam, ellenben a másik szégyennel töltött el. Magamon kívül nem akadt más, akinek panaszkodhattam volna; bár sem Fazekas, sem Nagy Gábor nem szűnt meg jóságosan istápolni és csüggedéseim idején a lelkemre beszélni, ám a férfiúi szemérem (a tapintatnak ez a napjainkra avítt erkölcsi erénynek számító fajtája, halálos betegségem előrehaladtával alakult ki bennem) azt a meggyőződést táplálta, hogy nem léphetem át a határát, hacsak nem akarok ripaccsá, önnön betegségével kérkedő bohóccá válni…
*
Fazekas bánki tanyáján csak a májusi meleg beköszöntével lehetett kint maradni éjszakára, mert a tanyagazda lakta a házat, melyet akkor sem volt szokás átadni, ha maga a tulajdonos tartózkodott kint a béresekkel együtt; nekem pedig egyébként sem hiányzott a szalmán alvás a hűvös melléképületben vagy a béresekkel hálás a földön. Nem mondhatom, hogy Vincellér bácsi és családja tiszteletlenek lettek volna velünk, vagy önzőségből eltűrték, hogy a kenyerüket adó Fazekas egy kopott, de meleg pásztorgubán háljon, egyszerűen nem akadt a tanyán számunkra méltó hálóhely, hiszen az egyetlen helységet használták konyhaként és öt fő szállásaként, úgyhogy nélkülünk is egymás hegyén-hátán szorongtak. „Bácsiztam” a tanyagazdát (aki ezért cserében „fiatalurazott” engem), noha alig múlt ötven éves, de korán kopaszodó feje, erősen hiányos és szuvas fogazata, cserzett arcbőre, nehézkes járása és beszéde egy tisztességben megvénhedt ember benyomását keltette. Szófukarnak tűnt, s ha felesége perelt vele valamiért, hangosan rámordult, ahogy pusztán szokás a gulyára vigyázó komondorra, s ha az asszony nem húzta be rögtön a nyakát, szájalni merészelt, Vincellér bácsi elemelte ólmosbotját a földtől, mintha azt kívánta volna jelezni, hogy jó lesz vigyázni, mert kénytelen lesz rendet csapni az engedetlenkedők között. A két kisebb gyermek az állatokra felügyelt egész nap, a nagyobbik vállas legény, kinek a szakálla is megerősödött már, más gazdákhoz is eljárt napszámba, hogy segítsen a családja gondjain.
A leginkább tiszteletre méltó vonásuk figyelmességükben rejlett; sohasem lábatlankodtak volna köröttünk, ha Mihállyal és Nagy Gáborra kint időztünk s a lugas árnyékában fecsegtünk egy kancsó sillerbor mellett. Emellett mindig meglepett egy kisebb kanna frissen fejt kecsketejjel, mely különös módon megnyugtatta idegeimet. Noha sohasem ittam meg gyermekként a frissen fejt és zsíros tehéntejet, mostanában szívesen áldozok ennek az új tejivó szenvedélyemnek. Az asztalra kerülő sillerhez vagy otellóhoz is haraptam a sózott, kicsit paprikázott kecskesajtból. „Egye csak fiatalúr, az édesanyjának is vittem a múlt héten belőle. A fiatalúrral ellentétben a tekéntetes asszony a szárazabb, öregebb gomolyát szereti, azt mondja, szereti elmorzsolgatni, csak úgy, kenyér nélkül.”
9 / 14 
•