(Második próbálkozás)
1.2.
A 74-es légterében csak néhány elárvult oxigénmolekula lebegett, és a számolatlanul szívott szimplából eredően sűrű keserű füst terpeszkedett odabent, alattomosan gomolyogva a padlótól fel a mennyezetig.
A dohánybűzön kívül eléggé karakteres izzadság- és lábszag jelenlétét és – természetesen – legalább nyolc ismerős személyt fedeztem fel a teremben.
Az arcok többnapos kialvatlanságról és fáradtságról árulkodtak.
Valami zöld ernyős mennyezeti lámpa világította meg a helyiséget, s ennek fényköre a középre összetolt két ósdi íróasztal lapjára esett. Ezek olyan asztalok voltak, hogy látszott rajtuk: megértek már egy-két impérium- és rendszerváltozást…
A körön kívüli tárgyak azonban homályban maradtak.
Belépésem pillanatában jól láttam ugyan az arcokat, de a bent lévőknek várniuk kellett, hogy közeledjek, mert még mindig félárnyékban voltam.
– Jó estét! Szevasztok!
Erre a hangra abbahagyták azt a munkát, amelyet olyan nagy és magyar összehajlással végeztek az asztal fölött.
– Szabadság! – hallottam több irányból – Éljen a forradalom! Itt van a mi elveszett emberünk!
Azonnal kérdezősködni kezdtek. Annyit sem vártak, hogy megszusszanjak, vagy válaszoljak egyiknek-másiknak, ketten is nekem szegezték a legfontosabbnak tartott nagy kérdést:
– Milyen híreket hoztál a fővárosból?
– Hírt nem hozhattam – mondtam –, éppen csak a bőrömet mentettem, ahogy más is. Igyekeztem hazajönni, mert ez a legfontosabb most, hogy minél többen itt legyünk a változások pillanatában – folytattam kicsit ünnepélyesen, majd nagyon röviden éppen csak felvázoltam a vélem történt dolgokat, hiszen a többit tudni lehetett a központi televízióból és a rádióból.
– Ennyi? – hitetlenkedtek.
– Ennyi. Nem örültök, hogy hazajöttem?
– Dehogynem. Nagy szükség lesz itt rád. Számodra is akad itt munka bőven.
– Most azonban nekem is van egy kérésem!
– Ki vele! – biztattak egyszerre legalább hárman.
– Mesélje el valaki, aki eleitől fogva itthon volt – legyen szíves –, de csak egyvalaki, hogy mi is történt ebben a városban december 16. óta!
Figyelmeztetésem ellenére, hárman-négyen vágtak bele a forradalmi események szakszerű ismertetésébe. Nem tudtam odafigyelni, mert kapkodva beszéltek, különböző időpontokat és más-más helyszíneket emlegettek, egymás szavába vágva, egymást túlkiabálva.
Elég bambán nézhettem rájuk, mígnem aztán Szesz Dzsó, túlharsogva a többieket – minden színpadi gyakorlatát elővette – egymaga kezdte elölről ismertetni a dolgokat.
– Tudod, kicsi barátom, az úgy történt, hogy a nagyfőnök elment volt Irakba vagy Iránba, mit tudom, merre járt, most már mindegy, szóval: pont azokban a napokban, amikor Temesváron elkezdődött Tőkés körül a cirkusz… Hallgattuk a Kossuth rádióban és a rövidhullámú adókon, hogy a helyzet komoly… Egyáltalán nem csodálkoztunk el ezen, mert szinte minden szatellit államban itt a környéken mindenütt hasonló események zajlottak. Te is tudod, hogy mi volt a lengyeleknél, mi lett az ősszel csehszlovákoknál, mi történt a keletnémeteknél, nem is beszélve a magyarokról… Mi voltunk majdnem az utolsók, ha Bulgáriát és Albániát leszámítjuk. Várható volt, de nem gondoltuk, hogy a puliszka robbanni fog! Szóval: csináltunk nekik egy forradalmat! Volt egy belső ellenzéke a kommunista pártnak – ez kétségtelen és nyilvánvaló –, amely arra várt, hogy történjék valami kiváltó ok, ami nekik is ürügyet teremt… A helyi események spontán alakultak így, ilyenre, ahogy átéltük, de volt előtte egy fővárosi felső késztetés is, ami a televízió és a rádió átvételekor indult, hiszen az a klikk csak a tömegek segítségével vehette át tartósan a hatalmat. A nép csak ezek után mert mozdulni és szembeállni a kommunista hatóságokkal. Az apparatcsikok zöme nagyon gyorsan észre is vette, hogy egy korszaknak vége van, és valami más kezdődik… Végül is a mi városunkban és az egész megyében demokratikus átalakulás zajlott le, amelyet nem ez a megmentési front – vagy mi a fenének hívják? –, nem, egyáltalán nem ez vezényelt le, hanem néhány demokrata gondolkodású ember. Ők voltak azok, akik a 11 óra 40 perckor kirobbant lázadás után nem sokkal – talán már két-három óra múlva – meg tudták állítani a megbolondult tömeget, és keretet szabtak az eseményeknek. Barátom, itt fejek is hulltak! Szekusokat, rendőrtiszteket és aktivistákat vert agyon és taposott szarrá a nép, persze ezek az áldozatok mind a legocsmányabbak közül valók voltak – magyarok és ideejtőernyőzött románok vegyesen, de ez nem számított, mert végtelenül balfaszok voltak az illető elvtársak –, szóval ez megtörtént, de hamarosan olyan független ideiglenes tanácsot hívtak, pontosabban: hívtunk életre, hogy az eddig országszerte példátlan és páratlan! Látszik, hogy a lakosság túlnyomó többsége magyar, őszinte és fegyelmezett, igazi jogokat akar, és olyan politikai kultúrát honosítana meg, amilyent az igazi Európában szoktak gyakorolni. Ennyi. Itt vagyunk. Azért nem járunk haza még aludni sem, mert ennek a célnak a jegyében akarunk cselekedni!
– Éljen! Éljen! – kiáltozták a többiek enyhe gúnnyal, majd valaki a hátrább állók közül lehurrogta őket, hogy hagyjuk a nagy szavakat, és inkább dolgozzunk.
– Nem viszitek túlzásba a nemzeti, pontosabban a nemzetiségi önérzetet? – kérdeztem hirtelen.
6 / 11 
•