1956 Romániában – és ami utána következett
A „magyar veszéllyel” riogató propaganda pedig 1956-tól napjainkig változatlanul működik és hat a tájékozatlan és minden „magyar veszélyre” fogékony tömegre.
Egyedül a román emigráció nem osztozott e félrevezető propagandában, sőt, annak vezető személyiségei abban reménykedtek, hogy a magyar forradalom a romániai változásokat is elhozhatja. Grigore Gafencu, a New York-i Szabad Románok Ligájának alapító elnöke, Románia egykori külügyminisztere a forradalom napjaiban ezt írta: „A budapesti fegyveres felkelés sokkal inkább, mint a lengyelországi események, megmutatta azt, hogy lehetetlenség a békés megegyezés a megszállt országok és a szovjet megszállók között… Ennek a harcnak a tétje pedig nem csupán a mi országunk sorsa, hanem Európáé, az egész szabad világé.”
Spontán reakciók a lakosság körében
A lakosság első spontán megnyilvánulásait (s nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is) a katonai bíróságok irattárainak aprólékos feltárásáig részben azokból a helyzetjelentésekből ismerhetjük meg, amelyek a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutottak. Ezekből a jelentésekből egy csokorra valót (más, a korra vonatkozó iratokkal együtt) már tíz évvel ezelőtt kiadott egy román történészcsoport. Az 1956. október 26-i, tartományonként összesített jelentésből tudjuk például, hogy a brassói Ernst Thalmann-művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el arról, hogy honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, hogy miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s hogy miért csatlakoztak a munkások az „ellenforradalomhoz”; Erdőszentgyörgyön a Hőerőmű udvarán valaki ledöntötte Sztálin szobrát; Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni.” Aradon a Theba Üzemben a munkásnők az élelmiszer-ellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára emiatt tört ki a felkelés. Kolozsváron a Babeş és a Bolyai Egyetemeken szórólapokat találtak, amelyeken felhívták a diákságot a szolidarizálásra. Faluhelyen hangot kapnak a hatalom, illetve a párt helyi képviselőinek címzett fenyegetések, s megjelennek falakra, kerítésekre írt, lázító tartalmú feliratok.
A magyar forradalom visszhangja azonban nem maradt meg a Kárpátokon belül: a suceavai tartományi pártbizottság jelentése beszámolt arról, hogy egy kizárt párttag kijelentette, jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások körüli győzködést, mert láthatják, mi lett a vége Lengyelországban és Magyarországon. Galacon egy ifjúmunkásgyűlésen valaki megkérdezte: „Miképp volt lehetséges az, hogy a párt első titkárát 24 óra alatt leváltották?” Craiován a városi pártaktíva gyűlésén az egyik aktivista azt állította: hiába emelték fel a diákok étkeztetési hozzájárulását, a helyzetük nem sokat javult. Ugyanott a Mezőgazdasági Akadémián előző éjszaka falfirkák jelentek meg, a helyi nyomdában pedig egyes munkások azt mondták: „Most már láttuk, mi van Lengyelországban és Magyarországon, de nem tudjuk, mi lesz nálunk.”
Sőt a fővárosból, Bukarestből is volt jelentenivaló: ott mintegy hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat, a labdarúgó-stadion mellékhelyiségében a Nemzeti Parasztpártot és Mihai volt királyt éltető falfirkákat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentésekben aztán egy-két nap elteltével megritkulnak, majd teljesen eltűnnek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” konkrét esetei. Nem azért, mintha azok száma csökkent volna, sokkal inkább azért, mert a helyi pártszervezetek rájöttek: az ilyen jelentésekkel saját magukról állítanak ki rossz bizonyítványt. Így aztán a konkrét tények helyét a központi utasításoknak megfelelően megszervezett „felvilágosító” nagygyűlésekről szóló jelentések foglalták el, amelyeken „a dolgozók egyöntetűen nyilvánították ki maradéktalan támogatásukat és bizalmukat bölcs Pártunk és vezetői iránt, megbélyegezve a véres kezű ellenforradalmat”.
Az említett jelentésekben felbukkanó adatokon túl, Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi kutató munkájának eredményeként, ma már részletekbe menően ismerjük azokat az egykori Magyar Autonóm Tartományban történt eseteket, amelyek a Securitate beavatkozását (letartóztatások, politikai perek) eredményezték. Ezekből (s néhány, az Autonóm Tartományon kívüli településről) idézünk egy párat – csak a dátumokat és a letartóztatottak nevét, foglalkozását és illetőségi helyét említve: október 28.: Bogyi György munkás (Borszék), október 29.: Nyilasi Zoltán kőműves (Marosvásárhely), november 2.: Fülöp Sándor tanár (Gyergyócsomafalva), Krisztián Mihály kőműves (Borszék), Székely Károly földműves (Kovászna), Szendrei Markovits Szever munkás (Marosvásárhely), november 3.: Székely Károly földműves (Kovászna), november 4.: Kulcsár László kádár (Marosvásárhely), november 6.: Bocz Ádám földműves (Köpec), Bogáti Gábor kerekes (Köpec), Forgács János földműves (Siménfalva), Szabó Lajos földműves (Pókakeresztúr), november 7.: Kibédi András (Bélbor), november 8.: Bartis Gergely napszámos (Kézdikővár), Gebe Elemér tűzoltó (Marosvásárhely), november 11.: Akáczos Gyula kulák (Csíkcsekefalva), november 14.: Jánossy József fényképész (Tusnádfürdő), november 15.: Hubbes Márton könyvelő (Sepsiszentgyörgy), november 17.: Bajkó Ferenc, Vén Zoltán és Vizsuly György (mindhárom Kézdialbis), Dombi László munkás (Komandó), Simon Ágnes munkásnő (Marosszentanna), Vincze István földműves (Magyarvalkó), november 22.: Székely András földműves (Szék), november 24.: Juhos Márton földműves (Szék).
5 / 11 
•