1956 a sorsom!
Ötvenedik évfordulóját ünnepeljük ennek a majdnem sorsfordító eseménynek. Azt mondom: majdnem sorsfordító volt ez az esemény, s ez a „majdnem” kifejezés annak szól, hogy 1956 novemberében néhány hetes hősies ellenállás után fegyveres túlerővel ezt ténylegesen lehengerelték. De ma már tudjuk azt is, hogy igazából ezek a fegyveresek se jártak nagyobb sikerrel, mint a hajdani bibliai római katonák: akik ugyan megölték Jézust nagypéntek délutánján, de aki húsvét hajnalán mégis feltámadott halottaiból, az írások tanúsága szerint. Tulajdonképpen ez történt a magyar 1956 eszméivel is, tetszhalott mivoltukból 1989-ben, vagy ha úgy tetszik, 1990-ben, új életre keltek. Ez így igaz, ez így van, még ha nem egészen ilyen feltámadást vártunk és reméltünk is; még ha úgy érezzük is esetleg, hogy az igazi, a valóságos, a tényleges feltámadásra továbbra is várnunk kell még! Esetleg együtt a magyar feltámadással, ami úgyszintén s látszólag folyton-folyvást csak elodázódik.
Mindez persze megint csak nem azt akarja jelenteni, mintha 1956 fél évszázados jubileumát már önmagában is nem lenne elegendő okunk ünnepelni. Mint annyiszor már korábban is, népünk ezúttal is elsőként indult harcba az elnyomás ellen. S megint tengernyi magyar vér tette könnyebbé a dolgát azoknak, akik néhány évtizeddel később a magyar példát követve a demokratikus fejlődés útjára léptek. Számunkra külön nagy fájdalmat jelentett, hogy a magyar földön 56-ban kirobbant felkelésért és szabadságharcért még a magyar állam határain túl élő magyaroknak is vérükkel és szenvedésükkel kellett fizetniük, különösen itt, Erdélyben.
Gondolatban hadd térjek most vissza néhány percre 1956. október 23-jának késő délutáni, kora esti óráira: a Kossuth rádió műsorfüzetekben is közzétett adásába furcsa és szokatlan hangok törtek akkor be, melyeket egyre nyilvánvalóbban fegyverzajként foghattunk csak fel. Én magam valamikor háromnegyed nyolc tájban érkeztem be az egri tanárképző főiskola főbejáratát képező „kocsifelhajtóba”, a portásfülkével szembeni oszlopos előtérbe, ahol az évszázados boltívek felerősítve verték vissza a porta ablakába kitett rádió hangját. Akkor már lehettünk ott félszázan is, főiskolai hallgatók és tanárok, akik megrendülten és növekvő szívdobogással hallgattuk ezt a váratlan rádióadást. Eredetileg a hírhedt pártvezér, Gerő Ernő nyilván fenyegetésnek szánt beszédét készültünk meghallgatni, de a fővárosból az éter hullámain felénk sugárzott tűzharc hangjai hatásukban messze felülmúlták Gerő szólamait. A mögöttünk levő évek addigra természetesen alaposan megtanítottak bennünket arra, hogy valódi érzelmeinket és gondolatainkat mélyen eltitkolva hallgassuk a vegyesre sikerült rádióadást. Hitetlenkedve nézegettünk egymásra, s hosszú idő kellett ahhoz, hogy az arcunkra fagyott gyanakvás felengedjen s lassacskán kezdjen helyet adni a várakozásnak, a reménynek – s csak jóval később az ujjongásnak. Kezdetben csak annyi tudatosodott bennünk, hogy valami nagyon fontos, történelmi jelentőségű eseménynek vagyunk fültanúi, s hogy Budapest utcáin, legalábbis a Bródy Sándor utca környékén, fegyveres harcok dúlnak, vér folyik. A lövöldözés igazi hátterét azonban akkor még nem érthettük meg igazán ebben az észak-magyarországi kis városban – annak ellenére, hogy a hónapok óta országszerte tartó szellemi-erkölcsi-politikai erjedés valamennyire Egerben is éreztette már hatását. Az egyre átfogóbbá váló forradalmi események, az országban úgyszólván általánossá váló forradalmi légkör és hangulat azonban egyre többünket ragadott magával.
•