ez szé(p) avagy 56 a svéd irodalomban
DE vagy ÉS mielőtt még számtalan hasonló (hasztalan vagy) érdekes apróságot villantanék fel, hadd idézzem itt Marika Kennedy négy meglátását.
A 24. oldalon arról ír, hogy mennyire nyugtató számára ez a (magyar) falusi ritmus, s – teszi hozzá, hogy – ez valószínűleg végtelenül irritáló lehet a szocializmus tervezői számára, hiszen ez az, amivel ők nem számoltak. A 105. oldalon pedig még hajmeresztőbb dolgot ír. Karinthy Ferenc és Zelk Zoltán beszélgetésének volt fültanúja egy visegrádi írótáborban, s erről egy korábban (Belaval) folytatott beszélgetése jutott eszébe, akinek ezt mondta: „Jobb feltételeket kell, teremtsetek a munkásoknak, (...) különben forradalom lesz! – Igen. Azon dolgozunk, hogy demokratizáljuk az életet. Időbe telik. – Nincs időtök erre. A demokratizálás nem ugyanaz, mint a pénz és a kenyér.”
A háború okozta pusztítások nyoma, a nyomorból származó trauma még ott él nem csak a látható, fizikai környezetben, hanem az emberek lelkében is: „Budapesten a romos házfalak mögött ott volt a halálra váró, magányos öreg asszonyok egy egész (had)serege, akik szobájuk egy részét bérbe adták volna.” (149. o.)
Egy Pishka nevezetű értelmiségi, aki már öt éve várja, hogy rehabilitálják, és hogy leközölhesse első cikkét, a legutóbbi visszautasítás után így fakad ki: „Istenem, ez az én hazám, és nincs benne hely számomra” (171. o.).
A könyv befejező részében az írónő (látomásaiban) mindenütt csak vért lát Budapesten, s ezzel mintegy előrevetíti a forradalmat. Az ... att känna Ungern tehát 1957-ben jelent meg, s a fülszövegben a kiadó nagyon aktuálisnak nevezi a könyvet, és azt állítja, hogy Marika Kennedy volt az egyetlen (külföldi és független) női tudósító akkoron Magyarországon.
A könyv olvasása során bennem megfogalmazódott kérdésre, hogy Marika Kennedy akkori magyarországi tapasztalataiból csak egy/a magyar specifikumot akarta-e leírni vagy sikerült-e egy egyetemes tanulságot is levonnia, igen, azt hiszem, bizton állíthatom, sikerült neki.
*
Robert Neufeld könyvének címe – Där °akrarna grät (Ahol a szántóföldek sírtak) – egy földrajzilag nagyon is jól meghatározható helyre utal, ahol a föld szó szerint vagy a szó nemes értelmében igenis elkezdett sírni. 1996-ban, a negyvenedik évfordulóra jelent meg a könyv.
Neufeld regényét egyszerű, jól ismert technikára építi: történet a történetben, illetve történelem a történelemben. A Budapestről induló utazás során, illetve ez idő alatt Neufeld, pontosabban alteregója visszaemlékezik a családja tagjaival történtekre. Újkéren van már a társaság – a határ előtti utolsó előtti előtti faluban –, s ott a hagyományos magyar falusi párnákkal és dunnákkal magasra épített ágyról mesél, de úgy, hogy elmondja, egy hasonlót már előzőleg is látott Gödöllőn. Neufeld mindent folyamatba helyez, mindennek előzménye, sőt mindennek egy előző változata is van; 56-os menekülésük oka nála is az 1944-es deportálásokban keresendő, illetve annak a zsidóellenes hangulatnak a bármilyen formában történő visszatérésétől való jogos félelemben. Egy másik részben megtudhatjuk, hogy annak idején, az akkori EU-ba, a Monarchiába, hogyan lehetett beutazni, munkavállalási engedélyt kapni (125. o.), és itt van az a rész is, amely a zsidótörvények meghozatala utáni időkből villant fel egy epizódot: a pesti német munkaadó intézi el, hogy a zsidó munkavállaló – Neufeld anyai nagyapja – továbbra is dolgozhasson (129. o). Másik regénytechnikai megoldása a párhuzamok használata: édesanyja szabadulása a bergen-belseni táborból és saját maga (fel)szabadulása a budapesti gettóból. Egyszer-egyszer felsejlik az a dramaturgiai táj, amelyet 1957-től megismerhettünk a svédül megjelent könyvekből. Ugyanazok a tankok (T54), ugyanazok a sorban állók, azok az ártatlan halottak, azok az utcák, terek – más szóval az ikonok. A Barta Rudival utazók között ott van a forradalmár és a nyilas-szimpatizáns is; ott vannak az egyszerű másként gondolkodók, akik ugyan nem vettek részt a fegyveres felkelésben, de a rendszer kereste őket, és – mint tudjuk – megtorolta másságukat; ott a gazdasági menekültek, akik egy jobb jövőért teszik kockára életüket, és ott vannak a szerencselovagok, akik csak a nyugati segélyadományokért mennek át többször is egymás után a határon. A valós menekülésbe átváltó utazásnál ott van az önzetlenül segítők egész hada, amikor a menekülők elhagyják az országot, és azok is, akik bizony mindenüktől megfosztják őket. Személyes sorsok villannak fel, de egy dologban mégis egyek: szívükben a hazaszeretet tudatával hagyják el az országot. Sereg Mihály, az „igazi” forradalmár fogalmazza meg az új hazában, a nyugati demokráciák valóságában azóta is működőképesnek bizonyuló túlélés koncepcióját. Ezzel Neufeld visszamenőleg is és elméleti síkon helyesnek minősíti az akkori forradalmárok által választott utat (278. o.). A nyelv és a nyelvvel megfogalmazható és leírható világ tudatának és az azzal járó biztonságnak az elvesztése két-három helyen is megfogalmazódik Neufeld regényében. Rögtön az elején, amikor a 18 éves fiatalemberben, Rudiban a haza elhagyásának hírére elindul a találgatás: mi lesz velünk nyelv nélkül (25. o.). Aztán valahol a történet közepén, amikor a Gáti József, Tolnai Klári és Gábor Miklós által közvetített nyelv elvesztéséről van szó.
5 / 8 
•