Az ’56-os kihívás minősége, avagy mit tanulhatnánk Nagy Imrétől (Kortárs magyar költők Nagy Imre-élménye)
Ezer sebből vérző történelmünk során a Gondviselés kozmikus derűjéből táplálkozó kegyelmi pillanatokat és a nagyvilág csöppnyi irigységgel vegyes feltétlen csodálatát csak kivételképpen élhettük át. 1956 őszének rendhagyó dramaturgiájú, tisztaságot sugárzó napjaiban az egy ütemre mozduló magyarságnak ebben a katartikus élményben lehetett része. A forradalommal közösséget vállaló írók-költők a világtörténelmileg is jelentősnek tartott, lélekemelő napok hatására, ígéretes távlatokról, a szabadság elérhető közelségéről, magyar csodáról, harmadik útról és „emelkedő nemzetről” beszéltek. Jókai Anna finom reflexiója szerint „1956 az a metafizikai pillanat a nemzet életében, amikor a ritkán aláereszkedő népszellem leszállt a magasból, s gyönyörű, de röpke két hétre megteremtette az önálló nemzeti lét, a szabad önrendelkezés illúzióját”. (Hitel, 1998/10.) 1956 egyszerre felemelő és tragikus napjaiban – Székelyhidi Ágoston nagy formátumú írását idézve – a megosztásból összetartás lett, hogy aztán a leveretés nyomán az összetartásból újfent megosztás legyen. A forradalom bukásával a lelkiismeret-vizsgálatnak, a nemzeti megtisztulásnak a pillanata talán örökre elmúlt. Ráadásul a nemzeti lelkiismeret-vizsgálatot szorgalmazó Zétényi–Takács-féle törvényjavaslatot az Alkotmánybíróság 1992-ben elutasította. Ezáltal nemcsak a jogorvoslat, de a társadalmi konszenzus esélye is elsikkadni látszik. (Tetszik, nem tetszik, Magyarországon jelenleg is létezik nem egy olyan oktatási intézmény, ahol 1956-ot – mintha mi sem történt volna – változatlanul ellenforradalomként tanítják. Tudomásom szerint minden következmény nélkül.) Azért, hogy ebben az alacsony horizontú, oxigénszegény közegben ki ne essünk a szerepünkből, s azért, hogy – Határ Győző szavaival – „ki ne butuljunk a saját történelmünkből”, az irodalomhoz, azon belül is a költészethez kell folyamodnunk.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc mint abszolút viszonyítási pont azért lehet a mai Magyarország legfontosabb hagyománya, mert – Csoóri Sándort idézve – „ötvenhatban minden megtörtént: az is, ami bekövetkezett, és az is, ami nem. Lejátszódott bizonyos értelemben a múltunk, és lejátszódott bizonyos értelemben a jövőnk is”. Ennek megfelelően a – prózában és versben egyaránt sokféle regiszteren megszólaló – magyar irodalom 1956 szellemének ideálképét s az ideálkép kifosztásának lelki dokumentálását adja. Az „EMBERNEK MAGYART, MAGYARNAK EMBERIT!” eszményi modelljét artikuláló művekben a tét lényegileg mindig ugyanaz: a hazugság, az árulás, a maszatolás, a szervilizmus, a korlátozás, a jogtiprás és öncsonkítás könyörtelen elutasítása, egyszersmind a létteljesség igenlése, az életértékek és életszentségek határozott védelme. Az 1956-os témájú, illetve ahhoz kapcsolódó irodalmi alkotások az örökség súlyával szembesítve mindenekelőtt arra intenek bennünket, hogy „tisztának a tisztát őrizzük meg”.
1956 súlyos örökségén belül a mártír miniszterelnök, Nagy Imre személye bizonyos körök számára mindmáig megemészthetetlen; a szemforgató hezitálás meg az eszménytelen pragmatizmus ővele képtelen bármit is kezdeni. Ehhez képest igencsak elgondolkoztató, hogy a küldetését példásan teljesítő, az áldozatot tudatosan vállaló egykori miniszterelnöknek Faludy Györgytől, András Sándortól Máté Imrén, Gömöri Györgyön át Nagy Gáspárral és Petri Györggyel bezárólag miért van megannyi híve és tisztelője. Fölöttébb beszédes, hogy a felsoroltak Nagy Imre-élménye meglepően egynemű (lényegében egy irányba mutató), letisztult és világos. Hitem szerint azért, mert a történelmileg kritikus helyzetekben nemzetével eggyé válva képes volt fölnőni a feladathoz, s a legdrámaibb pillanatokban emberként és magyarként is megállta a helyét. A Nagy Imréék ünnepélyes újratemetésén elmondott beszédében Méray Tibor nagyon pontosan fogalmazta meg e magatartás lényegét: „mi sem lett volna számára könnyebb, mint hogy galád elrablása előtt vagy után egyetlen tollvonással lemondjon miniszterelnöki tisztéről, egyetlen behódoló mozdulattal megtagadja a forradalmat, s ezáltal megmentse az életét.” Nagy Imre viszont – minő ritka morális tartás ez – még a szorongatott helyzetben, a fogságban sem lett a börtönőrök foglya; „ő inkább akart egyenes derékkal meghalni, mintsem térden állva élni”. Az eszménytelen baloldaliak (a bennünket akkor is, azóta is kollektíve lesajnáló Nyugattal együtt) leginkább talán azt nem értik, hogy miként lehet valaki egyszerre kommunista és hazafi, kommunista és reformátor.
•