(Második próbálkozás)
1.1.
Karácsony szombatján érkeztem meg abba a városba, ahol – leszámítva a katonáskodást és ezt a legutóbbi, koncsentrának nevezett kényszermunkát – immár több mint tíz esztendeje éltem.
Azok a jól ismert domboldalak, amelyek körbevették a zsebkendőnyi főteret, az a néhány ódon utca, a régi városmag, amelyet csak jóindulattal lehetett volna belvárosnak nevezni, a két gimnázium, a plébánia, a barátok temploma és a reformátusoké is egyaránt helyükön voltak.
A rövid téli délután minden átmenet nélkül siklott át az estébe, és a gyorsan sötétedő tájban minden – ami élő kellék volt addig – változatlanul létezett, akárcsak korábban. Csupán csak azt lehetett látni, hogy dacára az ünnepi készülődésnek, dacára az ilyenkor szokásos bevásárlási láznak, már közvetlenül az ünnep tövében, még mindig rengetegen nyüzsögtek az utcákon; nyolc-tíz fős csoportokba összeverődött társaságok álldogáltak a Kossuth Lajos utca sarkán, a szálloda, a városháza előtt, és mindannyian a legfrissebb eseményekről beszélgettek.
Fél füllel elkaptam egy-egy mondatfoszlányt az utóbbi napok történéseiről, de nem álltam meg egyik csoportnál sem, hogy hallgatózzam vagy bekapcsolódjak a beszélgetésükbe. Biztos voltam abban, hogy azonnal találkoztam volna ismerősökkel, de én valami hiteles helyet kerestem, ahol megtalálom a legközelebbi barátaimat, akik – minden bizonnyal – benne vannak az események sűrűjében, ilyen-olyan bizottságok tagjai, talán éppen lapot szerkesztenek, talán éppen újabb kiáltványokat fogalmaznak és valami nagyon fontos szerepet töltenek be ebben az új világban.
Tudtam azt, hogy – bár megvan a város, megvannak a dombok, meg az épületek is – a külső mögött számottevő változások zajlanak. Távol voltak ugyan onnan a nagy helyszínek, ahol a változás folyamata kezdetét vette, de én úgy éreztem, hogy számomra itt van, csak ez lehet az a hely, ahol a nekem jutó forradalmi szerepet végig kell játszanom. Rendszert változtató tapasztalataim nem voltak ugyan, csak olvasmányélményeim; arról is tudtam, hogy Petőfi valami ócskástól szerzett volt egy rozsdás fringiát, és március idusán azzal csörömpölt végig a Pilvaxtól a Nemzeti Múzeum kertjéig, és sejtettem valami olyasmit is, hogy Jókait mintha Laborfalvi Róza küldte volna ki az utcára, hogy: – Móric, maguknak ma revolúciót kell csinálni! És mivel arra gondoltam, hogy azok a nagy elődök sem voltak idősebbek nálamnál a forradalmi pillanatban, az én helyem csakis ott lehet, abban a vidéki első vonalban. Azt hittem, hogy csak akkor történnek meg a dolgok, ha én is jelen vagyok, és hozzáteszem a saját szavaimat ahhoz a nagy beszédhez, ha az egyéni cselekvést, a mozdulatot, a saját erőt arra hasznosítom, hogy beépítsek egy-egy téglát az újonnan alakuló rendszer falába.
•