Versdarabok egy konténerből avagy: sorok egy futam elé
Ha csak leütnek, mint a labdát,
köszönd meg útonállóidnak.
Ha csak leütnek, s abbahagyják:
minden vesztes nap idnap...
És vonulhatnak cintányérral
a „kabátosok” hahotázva –
méz pörög csak, nem kerget méhraj
egyik nyárból a másik nyárba…
Nincs akkor senki, tán te se’,
ki eltűnsz a sorok mögött,
mint képzelt csata győztese. –
Csupán egy van, ki hőbörgött
és tüntetett önmaga ellen,
de kitől azt is elvitatták,
mert más az érdem s más a jellem,
a telenség és a talanság...
És másként könyvelik az akták
a „vereséges győzedelmet”.
Másként, ki helyt maradt, s ki elment
választani hű fejedelmet.
Vagy őt cipelni tenmagadban.
„Persze,
vitt mást is, mit a vám eresztett.
Jövője van, kinek van mersze” –
vésik húsodba a keresztet...
Nyerő vagy, aki tétet vesztett.
Oldaladból kiáll a sínpár.
Nincs kötőfék, lóhóhér sincs már.
Kötelet fonnak. Hát ki játszik?
Ablakodon minden belátszik.
Fél-vámos jön és betekint
álmod üvegén,
fele kint –
hulló mannára, vár zsíroskenyérre,
ágyad, párnád is jól kinézte.
Ingén vérfoltok húnynak, égnek.
Jelzőlámpák a messzeségnek?
Karján tetovált vénleányok.
Szájában szép mondatfoszlányok.
Fogai – mintha írógéped
magányos hangzói lennének.
Ordít rád, ördög – más torok.
Remegsz, nem védnek mesterek,
se mássalhangzó-pásztorok...
Az égkosár lukas rostáján
áthull az ocsú – át a szem...
Fütyül a vonat, indul minden,
gyereked ül az Őrhegyen.
Álom-é ez, vagy végítélet?
Halnod kéne, vagy mégis élned?
*
Ki üt le, mint égről labdát?
S ki ösztökél, ha abbahagyják?
Óra ébreszt, vén riasztód.
Halálodat elhalasztod.
•