ez szé(p) avagy 56 a svéd irodalomban
És a történet legvégén, amikor visszafordíthatatlanul ott állnak a más nyelven beszélő Ígéret Földje kapujában, s mint az ítéletet végrehajtó bárd csapása után, megszakad a kapcsolat ember és nyelv között: „nyelv nélkül senki leszek” (314. o.). S mindez, akárcsak több hasonló mondat, Carola Hansson regényét vetíti előre. S még egy előrevetítés: 1956 – ett musikaliskt drama (1956 – egy zenés dráma) címmel 2002-ben a stockholmi Viktor Rydbergs Gymnasiumban Christer Johansson, Jakob Eliasson és Claes von Porat musicaljét mutatták be. Annak egyik főszereplőjét hogyan hívják? Természetesen Mihálynak, svédül Michael!
Carola Hansson
Túl sok izgalmas kérdés merült fel e könyvvel kapcsolatban, ezért levélben kerestem meg az írónőt. Nagyon kedves asszony, örült érdeklődésemnek, munkámban, amiben tud, segít – mondta. Egy dedikált példányt is kaptam könyvéből. Hogyan került József Attila Svédországba? – kérdeztem legelőször is. A helyes válasz természetesen az volna, hogy fordítások által! Ám ha valaki azzal állna elő, hogy: menekültként, 1956-ban, illetve 57-ben, akkor az is helyes. Legalábbis ha hihetnénk Carola Hansson Steinhof című regényének (Stockholm, Norstedts, 1997). Hetedik regényének cselekménye 1956-ban játszódik, majd folytatódik egy év múlva, és az évek múltával már Ausztriában, Bécsben, a Steinhofban követhetjük nyomon az eseményeket. Hansson a történelemhez nyúl, hogy a nyelvről beszélhessen. Az anyanyelv, a mi anyanyelvünk elvesztéséről, a lélek megtöréséről szól ez a regény. És ha mindez nem lett volna elég érdekes, akkor azt is tudni kell, hogy Carola Hansson szlavisztikát tanult, oroszt. Így a megszálló nyelvén keresztül közelít a magyar témához, nyelvhez, traumához. A regény dióhéjban: Magyarország nyugati részén vagyunk, Magda diákjaival együtt és egy hozzájuk csapódott kisfiúval a karján átszökik Ausztriába; a kisfiúnak nincs neve, illetve a vele történtek miatt nem tud beszélni, megnémult, ám az ausztriai táborban be kell jelenteni a neveket; a fiú neve: József Attila lesz! Majd később azt is megtudjuk, hogy a kisfiút örökbe fogadta egy svéd család. Ennyi. József Attila későbbi svédországi életéről ennél többet nem tudunk meg. (Carola Hansson, Magda szájába adva a szavakat, így jellemzi még a költőt: „József Attila világában a felnőttek, bezárkózva saját magukba, idegenekként élnek a valóságban, csak a gyermekek élnek igazán.) A történet most már Magda körül folytatódik, bár a kisfiú továbbra is alakítója Magda életének. Magda új életet kezd Bécsben, ám az elégtelen nyelvismeret okán nem kap állandó állást. Házassága sem hozza meg számára a boldogságot. Igazi otthonra az új hazában nem lel. Nem történelmi regény, nem is szerelmi regény, és főleg nem könnyű olvasmány. És akkor most már el kell mondanom, hogy miért volt annyira fontos az a sok napkelte az 56-os jelentésekben: mert Carola Hanssonnál is ugyanez a kép jelenik meg. Abból a már említett levelezésből hadd idézzek egy részletet, amely a regény keletkezésének hátteréről mesél:
„A magyarországi forradalom volt az első olyan politikai történés, mely igazából megviselt. A hittantanárunk nagyon elkötelezett volt ebben a témában, és naponta beszámolt nekünk diákoknak a fejleményekről – és ma is emlékszem, mennyire megviselt a sok részlet a brutálisan levert felkelésről. Ráadásul a száműzetés mindig is foglalkoztatott. S amikor meghallottam a fiatal tanítónőről szóló történetet, aki fogta kicsi osztályát s átszöktek Ausztriába a forradalom utolsó kaotikus napjaiban, igen, akkor ez a történés képpé merevedett bennem, egy képpé, melytől évekig nem tudtam szabadulni, hanem meg kellett fejtenem. Ahogy ez a fiatalasszony és a lányok csoportja kapaszkodnak felfelé a hegyen, majd elérik a csúcsot épp akkor, mikor a nap zenitjén áll (kiemelés – S. L.), hogy aztán eltűnjenek a hegy másik oldalán, a sötét ismeretlenben.”
„Természetesen azzal kezdtem, hogy sokat olvastam. Szakkönyveket és szépirodalmat. Sajnos mindre nem emlékszem. Sture Källberg az egyik, talán a Neufeldre is emlékszem, de abból a rengetegből, amit kikölcsönöztem akkor, már nem sok jut eszembe. A szépirodalmi művekből, melyeket elolvastam (elég sok volt) igazából csak néhány ragadt meg bennem és jelentett számomra sokat. József Attila, Nádas Péter, Kertész Imre, Esterházy Péter és Agota Krystof mindenképpen ezek közé tartozott.” (...)
„Egy érdekes részlet. Nem tudtam, hol volt Magda iskolája. Ránéztem a térképre, és Sopron közelében ráböktem egy helyre, eldöntöttem, ott kell legyen – és valóban, évekkel később, mikor odalátogattam, megtaláltam az iskolát pont azon a helyen, és pont úgy nézett ki, mint ahogy én azt leírtam a regényben.”
Arra a kérdésemre pedig, hogy szlavisztikai ismeretei hogyan befolyásolták, így válaszol:
6 / 8 
•