Az ’56-os kihívás minősége, avagy mit tanulhatnánk Nagy Imrétől (Kortárs magyar költők Nagy Imre-élménye)
Miután sokan sokféleképpen láttatják, a Nagy Imre személyéről alkotott kép több, részint egymásnak is ellentmondó, részint pedig egymást feltételező és magyarázó mozaikból áll össze. András Sándor versében „csillagos, szép mosolyával” halálában is a remény és az újjászületés letéteményeseként jelenik meg. (Gyászmise a Hattyú utcai kocsmában) Gömöri György versnekrológja szerint „nem e világra való volt ennyi naiv bizalom”, mégis „vannak még, akik érzik kézszorításmelegét, s idézik utolsó, hátrahagyott szavait”. (Emléksorok egy áldozatról) Serfőző Simon idéző költeményében a föllélegzést, megkönnyebbülést hozó miniszterelnökre emlékeztet, aki „ígérte könnyítését a terheknek”, s aki „a büntető táborokat, e szégyen- és gyalázattelepeket számoltatta fel”. (Hiába sulykolták) Fáy Ferenc pasztellszerű, látomásos darabjában az ismeretlen somogyi falu gyökereit nem felejtő hű szülötte jelenik meg, akinek távlatos álmait vigyázza az otthoni föld, s „a tarkaszőttes, ravasz, titkokkal terhes őszi rét / vizek fényében őrzi jó fiának a cvikkerét”. (Missa Hungarica) Máté Imre népköltészeti ihletésű opusában a magyarok igazi reménységeként, törhetetlen hazafiként, hitvalló vértanúként áll előttünk Nagy Imre, akit bitóra lehetett juttatni, de akinek a szellemét soha nem lehet megölni, mert „…ha tüzes kakas szól, / vissza is fog jönni, / Dózsa György jobbján fog / igazságot tenni!” (Nagy Imre) Petri György szándékosan alulstilizált művében a forradalom első napjaiban valamelyest kényszerpályán mozgó, kissé személytelennek és bizonytalannak mutatkozó férfi jelenik meg, akit csalódottan hallgatott az akkor 13 éves kamasz, s akiről utóbb illúziótlan szkepszissel beszél a költő: „Ki mondja meg, mi lett volna mondható / arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek / vissza nem térnek. Börtön, halál / nem köszörüli ki a pillanat élit, / ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad / a vonakodó, sértett, tétova férfira, / akibe mégis / fölszivároghatott / düh, káprázat, országos vakremény, / amikor arra ébredt / a város: lövik szét.” (Nagy Imréről)
Ezekből az alakrajzokból végül is egy olyan tiszteletreméltóan rokonszenves, pozitív üzeneteket hordozó, helyenként idealizáltnak és mitizáltnak tetsző figura magasodik föl előttünk, aki saját korlátain és korábbi reflexein fölülemelkedve sodródó hősből tragikus hőssé tudott válni. Összes hibája és esetleges mulasztása ellenére ekként szerepel a történelmi emlékezetben is, hiszen tudatosan vállalta a vérbe fojtott forradalom eszményei melletti bátor kiállást, s ezáltal a vértanúságot is. Az, hogy nem kért kegyelmet, mindenképpen emberi nagyságra vall. Az pedig, hogy a politikai rehabilitációjára vonatkozó baljóslatú víziója is beigazolódott – nevezetesen, hogy azok rehabilitálják majd, akik halálra ítélték –, csak a legnagyobbakra jellemző éleslátását dicséri.
A Nagy Imréről írott versek – a legendás aurán túl – nyilvánvalóan evangéliumi ihletettséget hordoznak, hiszen együtt van bennük élet és halál, megváltásremény és önfeláldozás, erkölcs és helytállás, kereszthordozás és felmagasztosulás, stációjárás és megdicsőülés. Talán merész gondolatnak tűnik, de egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy életének utolsó periódusában (1956 októberétől 1958 júniusáig) Nagy Imre olyasféle módon azonosulhatott népével, miként az Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című nagy hatású poémájában megszólal: „Húnyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága!” Bármily meglepő, olykor-olykor kivételképpen a kommunista is lehet hazafi. Meglehet, éppen azt nem bocsátották meg Nagy Imrének, hogy elvtárs létére a szó minden értelmében jó pásztora akart lenni porig alázott nemzetének. Ez a hittel vállalt elkötelezettség az új helytartó szemében halálos bűnnek számított. Hiába intették mérsékletre Moszkvából, mondván, hogy Nagy Imre büntetése legyen szigorú, de méltányos, Kádár nem tágított és nem kegyelmezett.
Faludy György szakrális jellegű halottsiratója az utolsó nap hajnalán leltárt készítő, a halálra derűsen és tiszta lélekkel készülő, a végső pillanatokat méltósággal és nyugalommal fogadó, cvikker nélküli, ősz férfit láttatja, azt a Nagy Imrét, aki tudta, hogy „a század titkát ő oldotta meg félúton”, s aki sejtette, hogy „bölcs bátorsága, tisztessége” révén „ő lesz fajtánk példaképe”. Miként monográfiájában Pomogáts Béla írja: „A bölcs bátorság és a tisztesség arra a történelmi szerepvállalásra utal, amelynek során Nagy Imre, mint az 1945-ös földreform előkészítője, az 1953-as demokratizálási kormányprogram meghirdetője és az 1956-os forradalom miniszterelnöke, majd vértanúja, mindig is a magyar nép mellett kötelezte el magát, miközben a »bátorság« erénye mellett követni kívánta a politikusi »bölcsesség« erényét is. Mindebben a személyiségét meghatározó »tisztesség« vezérelte, ennek révén vált a szembeszegülés és cselekvés hősévé.” Faludy verse nemcsak a történelmünk szabadsághősei közé emelt mártír miniszterelnök emléke és politikai életműve előtt tiszteleg, de egyszersmind „a magyar forradalom történelmi nagyságát is kifejezi”. A vers zárlata egészen briliáns módon érzékelteti a Nagy Imre kivégzésétől datálható új időszámítás kezdetét: „Azóta újra mellbeteg, / keszeg varróleány a nappal / s izzadt ringyók az éjszakák,– / ám néha félálomban este / szemembe hull egy fény-nyaláb: / talán a láthatáron villan, / vagy egy reflektor incseleg, / a szomszéd utcán a villany, / de lehet, hogy a cvikkered.” (Nagy Imre)
3 / 4 
•