A koraszülött forradalom (Visszapillantás 1956-ra)
Kirobbant vagy kirobbantották, kilátástalan volt vagy elárulták? Erre válaszolni tudok, és most már akarok is. Sokáig nem akartam, mert túl sok hőse, annál is több krónikása támadt utólag ennek a forradalomnak. Mindemellett, aki nem harcolt, annak volt ideje jegyzetelni, tehát pontosabb a dátumokat és színhelyeket illetően a harcosoknál.
Akadnak becsületes, oknyomozó történészek is, akik meg azért írnak valótlanságokat, mert egyrészt az álforradalmárok meséire támaszkodnak, másrészt a bírósági jegyzőkönyvekre. Azok pedig az 56-os forradalmat kutató tudós számára hasznavehetetlenek. Azért azok, mert a megtorló diktatúra bíróságain senki sem mondott igazat. Hazudott a vádló, hogy súlyosbíthassa a büntetést. Vele hazudott a vád tanúja. Hazudott a védekező. Kisebbítette szerepe jelentőségét, tagadta a vádat. A védelem tanúja szintúgy. Lehetőleg azokra hárítottak minden „büntető cselekedetet”, akik elestek a harcokban vagy emigráltak. Amióta a forradalom ismét forradalom, nem pedig ellenforradalom, azóta meg mint bolondgomba langyos esőben szaporodnak a „szabadságharcosok”, köztük szép számmal a sztálinista nómenklatúra tagjaiból is. Ennek tudatában kizárólag a hitelesség kedvéért nyilatkoztam rádióban, tévében, sajtóban 56-ról, s ezért írtam meg a pécsi Pro Pannónia Kiadó számára is visszapillantásomat Lázadó: tiszta szívvel címen.
Mert én ott voltam tényleg, és volt némi jelentőségem. Ezért kaptam a Tiszti Keresztet. Igaz, fél évszázaddal később. Annak idején persze fakeresztet sem kaptam volna, csak tömegsírt más kivégzettek között. Ahhoz meg nem volt kedvem. Leléptem. Az utolsó előtti pillanatban, de még időben.
Forradalmat nem akart senki. Forradalmi változást annál inkább. Olyasfélén munkálkodni azonban játék a tűzzel. Akkor is, ha azt reformtörekvésnek titulálják. Lázadást, zendülést azt viszont akartak. Leverhetőt! A Szovjetunió sztálinista helytartói. Ezt a játékot már 1953-ban eljátszották Berlinben. A SZU-ban ugyanis új szél fújdogált. Hruscsov a sztálinista élgárda leváltására készült a csatlós népi demokráciákban is. A magyar kommunista vezetőkben – le egészen a középkáderekig – ez nyugtalanságot okozott. Nekik bizonyítaniuk kellett, hogy szükség van rájuk mint a szocializmus és szovjethűség éber őreire. Ehhez jól jött volna nekik egy ellenőrizhető méretű, leverhető forradalmacska. Ez egyébként 1957 tavaszán be is következhetett volna, ha… ha egy más jellegű fejlemény nem segíti előrehozni. De ne vágjunk a dolgok elé!
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karáról két reformmozgalom indult politikai versenyfutásra, egy népi-nemzeti és egy urbánus. Mindkét csoport reformokról beszélt, ezért a tényleges különbséget a kettő között nehéz utólag megállapítani. Akkor sem tudtuk, de mi népi-nemzetiek (mert főleg vidékiek voltunk) orosztalanított, független és szabad Magyarországot akartunk, és úgy véltük, hogy az urbánusok (főleg nagyvárosiak, akiknek családtagjai hivatalokat töltöttek be) döglött lovat patkolnak, tényleg „emberszabású szocializmust” szeretnének megvalósítani. Ellenfeleink voltak, de nem ellenségek! Vetélytársak, más-más elképzelésekkel, de vetélytársak az egyetemi ifjúság meggyőzésében. Az átlaguk műveltebb volt a mi átlagunknál.
•