Forradalom egy kései utód szemével nézve
Az okot, hogy miért ilyen csendes és visszafogott a felvidéki magyarságnak a forradalomra való reakciója, igen könnyű megtalálni. A Csehszlovákiában maradt magyarság szellemi értelemben véve egy lefejezett, agyamosott nép volt ekkor. A háború után mint kollektív bűnösséggel megvádolt népcsoportot olyan helyzetbe hozták, hogy éppen csak fenn tudott maradni. Az intelligencia, a kiművelt fők, papok, tanítók, orvosok, ügyvédek, műszaki értelmiségiek, a nemesség, az iparosok, a gazdagabb parasztok mind-mind megkapták a kitelepítési papirost, vagy még a háború végén maguktól elhagyták a szovjet felségterületté vált Felvidéket, Magyarországra vagy Európa nyugati felére menekülve. Az a nép pedig, amelynek nincs vagy kevés és gyenge vezetője maradt, s esetleg az is talpnyalóvá válik az új hatalommal szemben, egyszerűen megy, mint a hajtott csorda, szelíden béget, vagy ha üvölteni volna is kedve, inkább hallgat, féltve a napi betevőt, féltve az éppen a talpra állás utáni években már beindult kicsinyke életet. Emiatt csak igen kevés olyan esetről tudni, mikor kézzelfogható segítséget adtak felvidékiek a magyar forradalom résztvevőinek. Igaz, a téma teljes mélységében máig nincs kutatva, bizonyosan vannak a szlovák–magyar határ menti részen olyan emberek, akik eddig erről még nem beszéltek, mert nem beszélhettek, vagy mert olyan hatalmas a trauma máig bennük.
Itt térnék vissza a családom történetéhez, amelyből mindössze két momentum vonatkozik a forradalmi eseményekre, amelyek esti kukoricafosztások utáni beszélgetések során nagy ritkán előkerültek. Az egyik a rendőrségi fotós apám története. Aki haláláig tartva az esküjét, csupán annyit mondott, mondhatott el, hogy a forradalom kitörése utáni napokban, október végén parancsba kapta, hogy tolmácsként, fotósként utazzon le több kollégájával Balassagyarmatra. Innen, az ő állítása szerint, néhány magas rangú kommunista tisztet, valószínűleg ÁVH-st kellett kimenteniük és áthozniuk Csehszlovákiába, le kellett fotózni a sortűz helyszínét, a harcok nyomait, és információkat kellett szereznie a balassagyarmatiaktól arról, nincs-e csehszlovákiai résztvevője, önkéntese a forradalmi harcoknak. Hogy erről a dologról született-e jelentés, vannak-e még valahol fotók, kik voltak a határon áthozott ávéhások, mi lett a sorsuk, arról semmit nem tudhatok. A másik családi emlékként fennmaradt történet arról szól, hogy néhai nagyapám, az Amerikát is megjárt, a cselédsorból magát középparaszti sorba felküzdő kisember éppen az ózdi sortűz idején fuvarozta be a csehszlovák–magyar határ mentén lévő irtásról a télire való tüzelőt. Halvány utalások maradtak meg arról, hogy az akkoriban megerősített, csak szlovák és cseh tartalékosokkal felduzzasztott csehszlovák hadsereg katonái szinte tízméterenkénti távolságban vigyázták a határt, s hogy a fáért való kikocsizás majdnem tragikus véget ért, a határsávban ugyanis minden mozgás tilos volt. Ennyire kevés a személyes emlék, ennyire kevés a megőrizhető és megtalálható nyom alig fél évszázad után.
S most egy sokkal későbbi esemény 1956-tal kapcsolatosan. Jó négy éve egy azóta elhunyt ismerősömnél jártam Budapesten. Az ő történetével szeretnék tisztelegni a forradalom emléke előtt.
2 / 3 
•