Átlyuggatott falevél
Móser Zoltán fotós, közíró, úgy mondanám inkább, céhünkbe is tartozó író, néhány hónapja versírók körének szétküldött egy fényképet. A képen lyukas, sugallata szerint inkább átlyuggatott falevél, levélke – kiben milyen asszociációt kelt, s ebből milyen vers lehetséges, a címzettre bízta. Kettős metaforája nyilvánvaló: egyik 1956 októberének jelképe, a lyukas zászló – a másik talán a golyónyom, az átlyuggatott falevél az átlyuggatott emberi test, golyósértések utcai homlokzatokon – vércsík a homlokon, amikor nem a véletlen, hanem a falhoz állítás, a sortűz oltotta ki hősök életét, ártatlan életek számlálatlan sorát. Túlzás volna-e egész metaforarendszert megrajzolni a szerény falevélke nyomán? Lehetne a levélke eredetét is firtatni, valóban akkor lyukasztotta-e át a golyó, s valaki megőrizte nekünk elévülhetetlen emlékként; de gondolom, inkább elménk, lelkünk, idegrendszerünk együtt következtet, s jut egyszeriben valamiféle látomásra.
Meg kell vallanom, naponta nézem szorongással e különös felkiáltójelet, néha olyan helyre is késztetem, hogy kerülhesse a tekintetem. Tudjuk, végletekig tágítható a gondolatsor, amellyel igyekeznénk érzésünknek, ösztön- s igazságérzetünknek kifejezésformát adni. S a véglet felől aztán visszahátrálunk a jó értelmű tárgyilagosság felé – majd megint útnak, s megint csak visszaút. Vallomásunk a levélke, a seb, a soha be nem gyógyuló gyógyításának módját keresné, s szeretné meg is találni. Majd az indulat azt is fölszaggatná, ami valóban begyógyult, víziók élességébe ragadva lelkünket, a lyukas falevél sugallatát, súlyát olybá fokozva (s nem tudva, szabad-e nyelvi formát is adni mindennek egyáltalán): napjaink nem utcai harcok jól célzott vagy eltévedt ólom-sorozatainak ideje, nem halálos sebbel végződnek. A mostani ólom-sorozatok nem átlyuggatják az emberi elmét, de ravasz s kíméletlen módon elnehezítik, nem az ólom-nehéz ismert költői jelzőjére gondolnék itt (hozzátehetném epésen, min gondolkodom). Mégis: ólom-nehézzé, fáradttá, gondolkodás- és felismerésképtelenné kívánná tenni a világ létünk, lényünk e csodálatos eszközét. Mármint az emberi elmét. A történelem tele efféle kísérletekkel, semmilyen fölvilágosodással sem értek véget – merjük-e áltatni magunkat: nem értek tartós eredményt s hosszú létet se.
De igen, értek. A Gonosz váltógazdaságának szintje minden időben a történelem: elnyomás, lázadás, forradalom, vérengzés, elnyomás, lázongás – sorolhatnánk szorongva tovább. E váltógazdaság profitja valahol gyűlik, ki élvezi, meg se kérdezzük, s ha elszámoltatnánk felőle, ki engedi? Meddig eszköz a tiszta beszéd, hol a határa, amíg elfogulatlanul képes megszólalni? S meddig érvényszerző gesztus az elfogulatlanság? A gondolatot, mint legfentebb eszközt mindannyiunknak méreteznünk kell magunkban – akárki ne vélje, arra született, hogy kénye szerint mindennek lehetőségét, határát ő szabja meg, vagy annak, akit tudata rendre arra serkent, hogy a világ haladásának eszközeként szolgáljon. S akkor talán mégse úgy, hogy másfajta látásmóddal tekintsék eszköznek, végletig szürkítsék, ritkítsák, géppé tegyék. A teremtő, s ezzel magának is szerepet foglaló elme nem gép, a folyamnak nincs munkagépvége – igaz, zsákmányolni, fosztogatni a szellemet sem kell mindenáron. Semmilyen érdek nem igazol a világ előtt semmilyen nyomoríttatást.
•