Az ’56-os kihívás minősége, avagy mit tanulhatnánk Nagy Imrétől (Kortárs magyar költők Nagy Imre-élménye)
A Nagy Imre alakját idéző és/vagy legendásító versek közös törekvése a „személyiség mélyítés, elvekkel, eszmékkel, tartással való feltöltés” (Görömbei András), egyszersmind a nemzet lelkiismeretének kondicionálása, az emlékezés erősítése a felejtéssel szemben. Az emlékezés és emlékeztetés révén, kibeszéletlen traumáink és hiányérzeteink ébrentartása révén lehetnek a költők a „reménység helytartói”, az ép lelkület és tiszta tudat hordozói. A Nagy Imre-versek nyíltan vagy kódoltan a tisztánlátás igényét, sőt parancsát hirdetik, amikor a forradalom óta eltelt időt az „árulás idejeként” jellemzik, a Kádár-rezsimet pedig egy hazugságra és gyilkosságra épített, velejéig romlott rendszerként láttatják. A konszolidáció megrohadt békéjét és morális válságát ostorozó versek voltaképpen a hatalommal 1956 után megkötött egyezség fölmondását is jelentik azon megfontolás alapján, hogy a múlttal való szembenézés, a történelem tisztázása nélkül nem lehet új és rendezett világot teremteni.
Ebben a folyamatban meghatározó szerepe volt Nagy Gáspárnak, aki „az igazság kimondásával segített lebontani a hazugságra épített politikai rendszert” (Görömbei). A költő egyik „rendszerváltó” verséből idézek: „egyszer majd el kell temetNI és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!” (Öröknyár: elmúltam 9 éves) Szakolczay Lajos szavaival a gyilkos megnevezésére szólító modern ballada és a másik megkerülhetetlen vers (A fiú naplójából) bátorsága nélkül nincsen – legalábbis folyamatában nincsen – 1956-os magyar irodalom. Ráadásul Nagy Gáspár Kossuth-díjas költőt 1956 szelleme már jó ideje s mindmáig fogva tartja, lírájának jelentékeny része ebből a témakörből származik. Egyik legutóbbi, viszonylag szűk körben ismert kötete (Nem szabad feledNI – Versek 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára, Püski, 2002) csaknem nyolcvan, a forradalom eseményeihez kapcsolódó, illetve annak szellemében készült verset tartalmaz. Nagy Gáspár a versek mindegyikében a történelmi amnéziával, az össznépi múltfelejtéssel és kedélyes közönnyel dacolva a nemzet önvédelmi reflexére, illetve mentális egészségére helyezi a hangsúlyt. Legutóbbi katartikus műve, az oratorikus emlékezés 1956 vértanú hőseire alcímet viselő Október végi tiszta lángok című hétrészes verskompozíció a költő e tárgykörben született műveinek lírai szintéziseként tarthat számot sokak érdeklődésére (Forrás, 2005/8.) Befejezésként a „tisztaságot sugárzó és tisztaságot követelő” versfüzér utolsó, Lux aeterna című darabját idézem: „A lángok forró szívéhez értem, / nincs, nem is lehet már több / ellobbanó pillanata ennek az útnak. / Élők: mutassátok föl a világnak, / s a hunyorgó égi csillagoknak / a mi hőseinket, szent halottainkat, / akik most már jobban ragyognak / és fényük egyre fényesebb lesz, / ahogy megérti áldozatukat a nemzet, / ha századonként legalább egyszer / fölkel és nem riaszthatja semmi fegyver… / Ekkor nagy lesz és hatalmas, / tántoríthatatlanul forradalmas, / bukásában is büszke, méltóságos… / Azt súgja: csak a holtak igazára hallgass, / mert az október végi tiszta lángok / szívébe égették a szabadságot!”
Elhangzott 2006. június 9-én Nagyváradon, a III. Partiumi Írótáborban.
4 / 4•