A „magyar 1956” (részletek)
I. A 12 nap történéseinek közvetlen okai, a magyar ’56-os forradalom jellege
A „magyar ’56” történelmi röntgendiagnózisa elsőként és pontosan tárta fel a Jalta utáni világ és Magyarország kóros állapotát, és kiáltott már a század közepén gyökeres változásért, igazságért. 1947-től az egyre súlyosbodó, már elviselhetetlen belső közállapotok, a magyarság eladdig legsúlyosabb nemzeti kiszolgáltatottsága 1956-ban általános és a kommunista vezetés által többé kezelhetetlen elégedetlenséget váltottak ki. Az október 23-án spontánul kitört forradalom két hét alatt megdöntötte a Magyarországra exportált szovjet terrorrendszert. Az elementáris erejű magyar forradalomnak nem egyetlen oka volt a lakosság háborús jóvátétellel történt anyagi nyomorba döntése. Az csak egyik összetevője volt a háborús időket idéző élelmezési jegyrendszernek. Bár az ország elviselhetetlen gazdasági helyzete önmagában is elégséges ok lett volna a nyomor elleni lázadásra, az 1956-os lengyelországira, a poznanira hasonlító munkásfelkelésre. Az elszegényedésnél nagyobb súllyal estek latba annak kiváltó okai: elsősorban a magyar gazdaság szovjet módszerekkel történt tönkretétele. Ugyanakkor ÁVH-sok százezreket hurcoltak meg, telepítettek munkatáborokba, sok ezer embert – köztük esetenként a nem moszkovita és nem vonalas kommunista funkcionáriusok egyes csoportjait is – politikai indítékkal börtönöztek be, miközben a szemérmetlen szovjet „kedvencet”, Rákosit dicsőítő propaganda a boldog kommunista jövőről harsogta tele az országot – a kommunista rendszer monopóliumává tett rádióban, sajtóban, az ún. üzemi „sajtó tízpercekben”.
Az ország állapotának rohamos romlását bizonyította, hogy Sztálin halálának évében, 1953-ban a Moszkvában mindaddig favorizált Rákosit „ejtették”, a magyar Központi Bizottságban pedig hirtelen leváltották az ország legfőbb vezetői posztjáról. A kiéleződött hatalmi harcban nyilvánvalóvá lett a kommunista diktatúra válsága, melyet a miniszterelnöki székbe ültetett, szintén egykori moszkvai emigráns, Nagy Imre nemzetibb szemléletű politikával még enyhíteni tudott egészen a hithű moszkoviták újbóli felülkerekedéséig az általuk gerjesztett „ideológiai harcban” és az „apparátusban” egyaránt. A válságkezelő, deportálásokat megszüntető, politikai bebörtönzötteket kiszabadító Nagy Imre-kormányzás két évét kivéve, az 1947-től kezdődően hét év alatt felhalmozódott rendszer elleni gyűlölet poharának kicsordulását 1956. október 23-án a magyar nép szovjet gazdasági, kulturális elnyomása, elemi emberi és nemzeti jogainak lábbal tiprása, méltóságérzésének, történeti identitástudatának megcsúfolása együttesen idézte elő. (...)
II. A forradalom és szabadságharc eseményeinek és nevezetes fordulópontjainak rövid kronológiája
A magyar forradalom 12 nap alatt azt a rendszert söpörte el, amelyet a szovjet megszálló haderő védelme alatt moszkovita vezetők – Rákosi, Gerő, Révai – tizenkét éven át proletárdiktatúra címen erőszakoltak rá az országra.
Először Rákosi Mátyás, a 19-es kommunista vezető moszkvai emigrációjából az ország szovjet megszállása idején hazatérve, hamarosan pártfőtitkárként igényelte a szovjet megszállók beavatkozását hatalma biztosítására Magyarországon az 1947-es országos választások idején a másodszor is nyerésre álló magyar polgári demokratikus erőkkel szemben.
Másodszor Gerő Ernő, a kétszeresen bukott Rákosi harcostársa, szintén pártfőtitkárként, 1956. október 23-án reggel rendelte meg az 1955-ös négyhatalmi osztrák államszerződés megkötése után illegálisan Magyarországon állomásozó szovjet csapatok beavatkozását több százezres tüntetés felszámolására, amely a Rákosi-rezsim továbbfolytatása ellen tiltakozott.
Harmadszor Kádár János, Gerő utóda a pártfőtitkári székben kérte november l-jén a 16 tankhadosztálynyi szovjet páncélos hadsereget a forradalom által 1956-ban elsöpört proletárdiktatúra helyreállítására.
Mindhárman a nem létező ’56-os „Horthy-fasiszta ellenforradalom” elleni harcukra hivatkozva követték el hazaárulásukat, Rákosi és Gerő mint ortodox moszkovita, Kádár pedig már neo-moszkovitaként. (...)
•