Emlékművek - Monodráma 1956-ról
Szobrász: Velem nem beszéli meg… Velem eztán te sem beszélsz meg semmit… (Leteszi a kagylót.) Vádirat? Két oldal? (Bekapcsolja a vetítőt. Megjelenik a második rajz a felnyújtott kezekkel.) Igen, vádirat… Vádirat a forradalom eltiprói, a haza megszállói ellen… Itt csak egy oldal van… Akik egy nép forradalmát leverik, akik egy nemzet szabadságharcát vérbe fojtják, azokat semmi sem mentheti, azokat semmi sem menti… Mit mondott ez a kétoldalú barom? Mit fecsegett ez a hasadt lelkű egyensúlyozó-bajnok? Vádirat védőirat nélkül? Kiket védene? Kiknek a lelkiismeretét tisztítgatná? Azoknak a lelkiismeretét gyógyítgatná, akik nem mernek szembenézni ötvenhattal? Akik szégyellik ötvenhatot? Akik a saját népük forradalmára, a saját hazájuk szabadságára fogtak fegyvert? Akik nem mernek és nem akarnak emlékezni? Azt mondja ez a lelkiismeretlen lelkiismeret-mentő, lelkiismeret-mentegető, hogy a lelkiismeretre figyelmeztető emlékmű nem való köztérre… Lám csak, a köztér történelemnek számít… A köztér a történelem tere… A köztéri emlékmű történelem maga is… Ha köztéri emlékművet csinálsz, történelmet csinálsz? Amit folytatsz, amit vállalsz a történelemből, az a történelmed? Az a te történelmed?
Megcsörren a telefon.
Szobrász: (Fölemeli a kagylót.) Tessék… Üdvözlöm, Mester!
Mester: Megismerted a hangom? Megismerted, mert főiskolás korodban annyit hallottad, hogy meg is untad. Szobor és tér, szobor és épület… Én erről papoltam, ti meg, ifjú szobrásztitánok már az egész Gellért-hegyet szerettétek volna kifaragni… Ide a vésőt, a kalapácsot és neki a hegynek! Igaz?
Szobrász: Nem untam a Mestert… De a Mester emlékszik-e a szobrászkalapácsra, amit nekem ajándékozott? Arra a törött szobrászkalapácsra? Azóta is őrzöm. Itt van az íróasztalon… (Az íróasztalról fölemel egy törött szobrászkalapácsot. Erőset koppant vele.) Ez az a törött kalapács!
Mester: Majdnem harminc évig vertem vele a követ… Egy gránitfejnél aztán a véső mindig visszapattant, de csak tovább vertem, végül a vésőnek kemény lett a gránit, a kalapácsnak kemény lett a véső… Persze a kalapács bánta… Ezt a törött, de nem beletörődő kalapácsot adtam neked… Emlékeztetőül, hogy a szobrász sose adhatja fel a küzdelmet az anyaggal.
Szobrász: Most is köszönöm az emlékeztetést! Nem akarom feladni a küzdelmet. Semmilyen küzdelmet sem akarok feladni!
Mester: Vigyázz, fiam! A szobrász csak az anyaggal küzdjön meg, a gránittal, a márvánnyal, a fémmel, a fával… Nem másfajta harciaskodásra akartalak tüzelni… Csak az anyagnak menj neki vésővel, kalapáccsal, ne a falnak menj neki fejjel… Ha erre nem figyelmeztettelek, rosszul tettem.
Szobrász: Rosszul?
Mester: Ebben a világban a bele nem törődést nem jutalmazzák. Csak a beletörődést fizetik meg. Erre gondolok. Miért törnél bele a bele nem törődésbe? Most indul az igazi pályád. Erre is emlékeztessen az a törött kalapács!
Szobrász: Mibe törhet úgy bele a szobrász, mint a szobrászkalapács?
Mester: Most például abba az emlékműbe törhetsz bele, amit megpályáztál. Az ötvenhatos emlékműbe. A köztéri felállításba. Ha ebbe beletörsz, a pályád törik bele…
Szobrász: De hát én mai ötvenhatos emlékművet tervezek, nem az ötvenhatos harcokba avatkozom bele… Azok a harcok régen lezárultak… Azokra a harcokra már csak emlékezni lehet… Éppen erről beszélek az emlékműben. Erről, hogy nekem, most, ötven év múlva mit jelenthet ötvenhat… Így természetes. Nem?
Mester: Neked így természetes. Másnak másképpen. Csak a gyász egyforma. Csak a kegyelet egyforma. Az emlékműben az emlékező emberről beszélj, ne az ítélkező emberről!
Szobrász: Lehet emlékezni ítélet nélkül?
Mester: A végső ítélet: a végső ítélet Istené. Isten segítsen, hogy ezt megértsd. Egyébként majd a saját bőrödön tapasztalhatod, mire képes a gyarló emberi ítélet… A zsűri tagjai itt vannak nálam. Hárman vagyunk. Már megnéztük a teret…
Szobrász: Mikor érkezik a zsűri?
Mester: Éppen ezért hívtalak, hogy megtudjam, elkészültél-e a rajzokkal. Elkészültél?
3 / 6 
•