1956 és a magyar irodalom
De nagyszerű példa erre 1956 is. Hiszen a forradalom és szabadságharc előkészítésében, a nép eszmei felvértezésében, a függetlenség és szabadság gondolatának fellobbantásában, a zsarnokság bemutatásában kiemelkedő szerepet vállaltak az írók, költők, az értelmiség emberei. Ez a szöveggyűjtemény – melyet Pomogáts Béla szívesebben nevezne Ezerkilencszázötvenhatos olvasókönyvnek – éppen azt mutatja be, hogy az irodalom miként kereste a nemzeti önismeret és önbizalom megújulásának, az alkotó erők felkeltésének a lehetőségeit azokban a nehéz időkben, a forradalom vérbefojtása után pedig hogyan igyekezett reményt oltani a leigázott ország lakosságába. Az ötvenes évek súlyos megpróbáltatása, a magyar forradalom és szabadságharc tragédiája után Illyés és Németh, Déry és Kodolányi, Örkény István és Vass István, Pilinszky János és Jékely Zoltán, Nagy László és Juhász Ferenc, Sánta Ferenc és Csoóri Sándor, megannyi kiváló személyiség, az az új magyar irodalom, amely a kommunista diktatúra szellemi sivárságában telő évtizedeiben és a parancsuralommal szemben kibontakozott, igazolja az irodalom nemzeti elkötelezettségeit. Irodalmunk – éspedig nemcsak az anyaországban, hanem a kisebbségi lét vagy szétszóródás körülményei között is – mindig a nemzeti történelem, kultúra és identitás folyamatos fenntartását szolgálta, s ebben a szolgálatban találta meg a maga méltóságát és egyetemes küldetését.
1956-ban különösen ezt a célt szolgálta. E szöveggyűjtemény valamennyi írása történelmi tanúságtétel amellett, hogy a magyar irodalom Magyarországon, Erdélyben, a Felvidéken, a Délvidéken vagy a nyugati világban egyöntetű lelkesedéssel és személyes azonosulással állt a forradalom és szabadságharc küzdelmei és ennek hősei, majd vértanúi mellé. Ennek bizonyítására idézünk a Magyar Írószövetség elnökségének Tamási Áron által megfogalmazott és az 1956. december 28-i taggyűlésen felolvasott elvi nyilatkozatából, mely állásfoglalás Gond és hitvallás címmel szerepel a gyűjteményes kötetben: „Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket. De a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Egyik a nemzet csillaga, mely vészek idején is áttört fényével a homályon: másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, mely a magyarság számára ma is tanítás.
Számunkra több is annál, mert kötelező örökség.
Hűséggel szeretnők ezt az örökséget hordozni. Nehéz. De megtennünk mégis az egyetlen út, mert nincs feloldás. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromol. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és várakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetén a történelmi sebek, s nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott s nemzetté lenni sóvárgott.
Ebben a vágyban és sóvárgásában van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből. Mint ennek a forrásnak neves tanúi, keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. Dicső költőink élő szelleme és az emberi igazság segít nekünk abban, hogy jóslatot tegyünk: eljön az idő, amikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond, mint ahogy az általa megdöntött hatalomnak is meg kellett bánnia ama tiprást, amelyben Petőfi elveszett. (…)
A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk és munkába önteni törekszünk. S miközben szívünket és írói életünk jövő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek. A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkásoknak, köszöntésünket lélekből küldjük a parasztságnak és szívből az ifjúságnak. Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncél, hanem csak a nép üdvére eszköz; s késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt. Vagyis a függetlenség kivívására egyfelől, belső életünkben pedig arra, hogy a munkások és a parasztok törzseire a szellem és az értelmiség segítségével, felépüljön az egészséges magyar társadalom, az önkormányzat demokratikus módján. (…)
Mindezekben magyar gondjainkat röviden elmondottuk, és véleményünkről hitvallást teszünk. Írói munkánk igéi lesznek szavaink, gondunk örökös az időben, véleményünk pedig a közírás betűibe és irodalmi művekbe költözik.
2 / 3 
•