Átlyuggatott falevél
A tiszta beszéd, hangozhatnék egy konklúzió, mégsem azonosítható az alkalmi vagy megkésett beszéddel. Az alkalmi beszédnek nem tudom, mi a jogkörnyezete – de ha az alkalom egyértelműen az addig elnyomott, semmibe vett jog és igazság kimondására serkent, már nem alkalmi, de történeti pillanat. S a szót arra a rangra emeli, amely legföljebb századonként egyszer éri. A megkéséssel pedig úgy lehetünk, hogy a kimondott szó, akár képletes változatában, siettetni s nem késleltetni szokta a cselekvést. Ez még akkor is így van, ha egy történeti forduló summáját abban a pillanatban hirdeti ki, amikor a lövések eldördülnek. A summa érvényét egy folyamat igazolja általában – 1956 októberében sem volt másképpen. Illyés megrendítő Egy mondata alatt a megírás kelteként 1950 áll, a megjelenés dátuma 1956. november 2., s még ennek ismeretében ki ne őrizné magában 56-os költeményként – Illyés önvigasza, jóslata is ennek tündökletében: „mert ott áll / eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál.” Nem fonákul hangzik itt még azon is elmélkedni, a zsarnokság, hisz forradalom válik belőle, sajátos módon végtére igazolja elnyomottját. S ezen még a forradalom vérbe fojtása, kivégzések, diktatúra, korábbi hazugsághoz kötődő újabb hazugság sem tudhat változtatni. Az emberiség következetes reménye, lehet, egyszer bekövetkezik, oktalan volt – történetét mindenkor az áldozat igazolja. Szomorú konklúzió egy-egy korszakra nézve – szomorúbb aztán a magyarázat beszéddé formálása, a reményről időnként miért feledkezünk meg. Kis népek irodalmának, művészetének, hagyományőrzésének rendre központi témája – ma épp aggódva kérdhetjük, kinek miért s meddig? Fölrendeltetünk a jobbik, a korszerűbb világ hegyére, s széles karlendítéssel megmutattatnak új létlehetőségeink határai.
A tiszta beszéd közepén, ha ellenkezőjére váltom a lyukas, átlyuggatott falevél hasonlatát, a mételyező szólamok helye már üres, de lehet az igaz, a tiszta beszéd lényege kivágva. Ki mire gondolja s használja ugyanazt a szimbólumot. A szimbólumok védelme kötelesség, a velük való visszaélés főbenjáró bűn. Ezt tanítja az európai történelem. Arra is int, hogy időnként a bűn elkövetése kisebb ellenállásba ütközik, mint valaminek védelme. Illyés Gyulát imént idéztük, újabb két sor az Egy mondatból illenék akár ide, „szögesdrótnál jobban / butító szólamokban”, hisz magad „mint víz a medret, / követed és teremted”. Bármilyen fölismerésben, érteném, de vitatnám nagy költőnk egyik kései versének sóhaját: „Várni: légvétel a jövőből.”
Illyés a tiszta beszéd elsődleges géniuszának Bartók Bélát jelöli, a „tiszta forrás” metaforáját rögzítette a művelt világ tudatába. A tiszta forrás s a tiszta beszéd akár iker-fogalmaknak nyilváníthatók – szerepe létünkben mindkettőnek ugyanaz. Mondhatjuk úgy is, a tiszta forrás következménye a tiszta beszéd. Amíg nem hárítjuk át a köznapiságba, a művészet, a művelődés, nyelv, zene, képzőművészet, tánc, a hagyomány tisztán őrzése – mindennek ihletője. A tiszta beszéd, más küldetéssel, vagy nem is, köznapjainkat is meg kell hogy határozza, az ezen belül végbemenő közéletünket.
1956 októbere, forradalmunk, bár eseményei, föltételei, megszámlált napjai mások voltak, mint egy évszázaddal korábban 1848–49 magyar forradalma, szabadságharca – az emlékezet mégiscsak sok mindent azonosít bennünk. A rá következő rémuralmakból is, a kiegyezés utáni évtizedek tizenkilencedik, majd huszadik századi párhuzama azonban, ki hogyan érzi, vizsgálnivalót, s némely élő személyekben tartásukhoz mélyebb s következetesebb önvizsgálatot kívánna. Az aradi vértanúkat nem az végeztette ki, aki később a zsarnok föltételeit vitatva elfogadta. Ilyen alapkérdéseket fejtve ma a közvéleménynek fegyver a tiszta beszéd. A közvélekedés kissé más formája a megnyilatkozásnak – vagy ami rosszabb, hallgatag beleegyezés.
Kossuth Lajos 1851-ben az Egyesült Államokban egy beszédben így foglalta össze az 1848-as magyar szabadságharc lényegét: „Nem győztünk, de harcoltunk. Nem döntöttük meg a Tyrannus uralmát, de menetét feltartóztattuk. Nem mentettük meg országunkat, de megvédtük azt. És ha majd egyszer megírják történelmünket, nyugodtan állíthatják: ellenálltunk!” Egy kis nép, a magyar nemzeti múltját, történeti hagyományait jellemzi Kossuth beszéde, 1956 forradalmára ugyanezt mondhatnánk – mondtuk is. Ma annak reményében, hogy az Illyés aposztrofálta „várakozás” ideje lejáróban, s a jövő nem pusztán „légvétel”. A tiszta beszédnek az igen s a nem jelentése semmilyen visszaélésre nem alkalom – s akik ezután írják történetünket, mint Kossuth mondja, állíthassák rólunk is nyugodtan: ha kellett, „ellenálltunk”!
Elhangzott 2006. június 8-án Nagyváradon, a III. Partiumi Írótáborban.
4 / 4•