1956 a sorsom!
Norvégiai éveim során alkalmam nyílt arra is, hogy az oslói egyetem, illetve a norvég PEN Klub segítségével magyar írókat hívassak meg Norvégiába, legtöbbjüket éppen Erdélyből. Hadd említsem itt meg néhányuk nevét: Kányádi Sándor, Sütő András, Szilágyi Domokos, Szilágyi István, Lászlóffy Aladár…
Amikor 1956-ról beszélünk, ki szoktunk térni arra is, hogy mekkora vérveszteséget jelentett ez az ötven éve lezajlott újkori szabadságharcunk a magyarságnak. S itt nem csupán arra a több mint kétszázezerre gondolok, akik jórészt fiatalemberek, fiatal férfiak voltak, s akiknek az utódai másod- és harmadgenerációs magyarokként, idegen államok polgáraiként vesztek és vesznek el a magyarság számára; de gondolok itt a Kádár-kor kivégzettjeire is, a börtönökben és internálótáborokban egészségüket örökre elveszítettekre, a külföldre elhurcoltakra vagy a külföldi, ellenséges érzelmű és beállítottságú államok által halálra kínzottakra, a büntetésből (vagy megfélemlítés céljából) embertelen internálótábori vagy börtönbeli viszonyokra ítéltekre. Ha itt és most mégis azt állítanám, hogy ez a kétszázezres kirajzás, exodus bizonyos értelemben véve nem csak tragédiát, népi állagunk vészes fogyatkozását jelentette, akkor lennének talán, akik zavarodottnak tekintenének. De ezek azért beszélnének így, mert nem vennék figyelembe, hogy ennek a kétszázezernek egy igen jelentős hányada író, írástudó, képzett, diplomás ember volt, s talán húsz százalékuknál is többen egyetemisták, akik aztán világszerte egyetemi katedrákra, kutatóintézetekbe, szerkesztőségekbe kerültek, akik könyveket, tanulmányokat, cikkeket írtak Magyarországról, a „magyar kérdés”-ről és a magyar múltról. S ha nem is mindannyiuk szíve volt és maradt meg magyarnak, „a maradék” akkor is óriási szellemi-politikai tőkét jelenthet népünknek, legalábbis még jó néhány évtizedig.
Ha rettenetesen szerénytelenül ugyan, de megint csak a saját példámra hivatkozom, akkor én egy több mint 700 oldalas (természetesen norvégul írt) könyvben mutattam be Magyarország történelmét és műveltségét, azonkívül pedig egy vaskos antológiában és neves norvég költők közreműködésével modern költészetünket Ady Endrétől Juhász Ferencig, s külön kötetekben Petőfi Sándor, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, József Attila, Csoóri Sándor és Kányádi Sándor válogatott verseit, Konrád György és Esterházy Péter egy-egy regényét. Nyugatra szakadt magyar költő ismerőseim közül számtalan további hasonló példát kellene és illene még megemlítenem, de akkor előadásom egy további nagy része élvezhetetlen, száraz felsorolás lenne. – Mégis meg kell itt említenem legalábbis egy nevet: az erdélyi hátterű Makkai Ádámét. Nyelvészként-történészként például olyan tudós alapossággal és részletességgel írt angol nyelvű könyvben leplezte le a dáko-román elméletet, amely minden hozzákötődő más szemlélet alól kirántja a gyékényt. Mellette, sokoldalú egyéb tevékenysége mellett, szerkesztette és nagyrészt fordította is a modern magyar költészet 1215 oldalt kitevő, egyedülállóan gazdag második kötetét. Más népek, más költészetek korifeusai magas kitüntetésre javasolnák az ilyen teljesítményt; magyar nyelven viszont még egy igazán alapos és elismerő értékelés se jelent meg róla, noha szerzőjének majdnem ráment az egészsége.
Nagyjából azzal készülök lezárni szövegemet, amivel kezdtem volt is, hogy tudniillik mindazt, ami velem az utóbbi fél évszázadban történt; ahogyan az életem alakult; ahogyan ma is élek, végső soron mind-mind 1956 októberének köszönhetem: eszméinek, szellemének, a vele kapcsolatos élményeknek. S bár bizonyos fokig áttételesen, de még a nagyvilágra is 1956 nyitotta rá számomra a kaput. 1956 lett tehát a sorsom, 1956 lett az én nagyvilágra kitárult kapum. 1956 által jutottam olyan helyzetbe, olyan tevékenységhez és munkakörhöz, amely paradox módon azt is lehetővé tette, hogy hazámból a külvilágba kiszakadva, idegen földön is szülőhazámhoz, annak szelleméhez kötődve élhessek. 1956 a sorsom!
Elhangzott a III. Partiumi Írótáborban,
Nagyváradon, 2006. június 7-én.
3 / 3•