ez szé(p) avagy 56 a svéd irodalomban
„Természetesen közrejátszott. 68 végén már jártam a Szovjetunióba, sok másként gondolkodó barátom volt ott és jól ismertem a körülményeiket, és azt is, hogy az elnyomó rendszer hogyan működött. Emlékszem, egy konyhában ültünk és suttogva tárgyaltuk a csehszlovákiai történéseket, Magyarországról is beszéltünk. Később Karin Lidénnel együtt egy hivatalosnak alig mondható interjúkötetet készítettünk moszkvai asszonyokkal 1978-ban. A hangfelvételeket kicsempésztük, s az anyagból könyv jelent meg először Svédországban 1980-ban, majd Amerikában, Angliában, Németországban és Japánban.”
(...) „Tény, hogy eddig ritkán éltem meg azt az élményt, amit a Steinhof írásakor, hogy saját énem és a főszereplőé ennyire egybeolvadtak volna, akkori álmaim is minden bizonnyal az ő álmai voltak.”
Márky Ildikó könyve
Nem véletlenül maradt utolsónak. Ez egyrészt a legösszetettebb és legsötétebb, de a legjobb is. Könyv is meg regény is. Márky Ildikóról tudni kell annyit – de ennyit tudni róla nem elég –, hogy ő többek között Esterházy Péter egyik fordítója.
A könyv hátoldalán rövid ismertető olvasható: „...Göteborgig futott Valéria, Márky Ildikó önéletrajzi regényének hősnője. Maga mögött hagyva az ötvenes évek fojtogató légkörét, sikeresen beilleszkedik az övétől olyannyira elütő környezetbe, harmonikus házasságban él svéd férjével egy kis szigeten. Ám egy váratlan fordulat évtizedeken át elfojtott emlékek áradatát indítja el benne. Ekkor valóságos nyomozásba kezd a múltjában történt tragikus és érthetetlen események feltárására. De vajon rekonstruálhatók-e ezek az események, és vajon hányszor kell megismétlődniük, hogy felfogjuk értelmüket vagy értelmetlenségüket?”
Sok mindent tehetnék még hozzá (további kérdéseket főleg), de inkább csak nagy szeretettel ajánlom mindannyiuk figyelmébe. Az Ostinato a Polar Könyvek sorozatban jelent meg 2001-ben magyarul, Rácz Judit fordításában.
Svéd szerzők svéd regényeinek hiánya
Az eddig említett könyveken kívül 56-os regények svéd íróktól nem jelentek meg ezekben az években, évtizedekben, a birtokomban levő adatok alapján. Ennek két okát látom.
Az egyik az, hogy ebben a korban a svéd prózaírók – hogy úgy mondjam – mással voltak elfoglalva. A legtöbbjük az úgynevezett „arbetarförfattare”, azaz a munkásírók csoportjába sorolható. S ezektől a per definitionem baloldali alkotóktól nehéz lenne elvárni, hogy műveikben elmondják, kiket nevezhetünk 56 bűnöseinek, áldozatainak és hőseinek. Ezzel is állást foglaltak a svéd alkotók, hiszen rajtuk nem kéri, nem kérte senki számon az erkölcsileg helyes cselekedeteket, eseményeket, szereplőket és még az igazmondást sem (ellentétben az eseményeket bemutató helyi tudósítókkal). S habár nem szorulnak az én védelmemre ezek az alkotók, annyi elmondható, hogy – tudomásom szerint – nemzetközileg sem igen születtek jelentős művek 56-ról.
És hogy mással voltak elfoglalva, az igazán magyarázatra nem is szorul, hiszen saját sorsuk megírása kötötte le figyelmüket. Az egyébként oly békésen (drámaian, de nem tragikusan) átalakuló svéd társadalomban is legalább olyan nagy léptékű változások mentek végbe ezekben az évtizedekben, mint Magyarországon. S hogy Svédországban békésen zajlott le az átalakulás, az nem jelenti azt, hogy nem sorsformáló és egyéneket próbára tevő változások voltak ezek: a kisbirtokosokat itt nem erőltették kolhozokba, maguk adták el a földet s ezzel őseiktől örökölt mindenüket, s a városokban kerestek megélhetést. Nem az ideológia hajtotta el az embereket, hanem a történelem szele, a társadalmi fejlődés.
7 / 8 
•