1956 a sorsom!
Az én életemre fordítva a szót és az emlékezést: a főiskolai MEFESZ-ben már hetekkel korábban vezetőségi taggá választottak, s mint ilyet, a MEFESZ képviseletében két nappal később delegáltak Eger Városa Forradalmi Tanácsába, másnap pedig Heves Megye Forradalmi Tanácsába is. Itt az a nagy-nagy megtiszteltetés ért, hogy azonnal kineveztek a megye napilapjának, a Népújságnak a főszerkesztőjévé, 24 éves fejjel! Egerre ezt követően a lázas cselekvési vágy, a változtatni akarás és a reménykedés napjai nyomták rá bélyegüket. Mintha 1848 márciusának szelleme és kedve tért volna vissza jó száz év után az országba és a lelkekbe. Ez az összehasonlítás abban is találó és helytálló, hogy a forradalmi események is éppoly vértelenül folytak le, mint annak idején, tehát 1848 márciusában. Az egri véres sortűzre csak decemberben került majd sor, amikor a hatalomba visszakerült régi rezsim rettegve reagált mindenre, ami spontaneitásában az október 23-i felkelésre emlékeztette őket.
Mint mindenütt az országban, november 4. hajnala Egerben is megállította ezt a lendületet és bizakodást, mint személy szerint engem is, amikor a kora reggeli órákban a Népújság szerkesztőségébe tartottam, hogy a Magyar Távirati Iroda jelentéseit átnézzem. Az ajtóban azonban idegen egyenruhába öltözött, idegen fegyveresek zárták el az utat, tiltottak el a belépéstől. Néhány nappal később a városba visszatért szovjet katonai erők parancsnoka november 13-i hatállyal kiutasított a városból, mint nem egri illetőségű személyt. A részben megbénított tömegközlekedési eszközök ellenére is néhány nap leforgása alatt elértem szüleim nyugat-magyarországi házába, Ménfőcsanakra. Szülőfalumon és a szomszédos Győrön át tízezrek menekültek azokban a hetekben Nyugat felé. December elejéig Győrből vonaton, autóbuszon, sőt még taxival is ki lehetett menni Bécsbe; az osztrák–magyar államhatár mindössze 40-50 kilométerre esett falumtól. Én azonban nem tartottam ezekkel a menekülőkkel, mert nem akartam szülőhazámat elhagyni. Abban reménykedtem, hogy egy idő eltelte után, egy-két hónap leforgása alatt „normalizálódnak” majd a dolgok, s én visszatérhetek Egerben maradt könyveimhez, íróasztalomhoz. Januárban azonban értesített a főiskola igazgatója, hogy engem nem várnak vissza. Pár nappal később pedig professzorom, az irodalmi tanszék vezetője (hadd álljon itt a neve, szegény, negyedszázada halott már), dr. Pataky László virágnyelven írt táviratban hívott fel magához Budapestre, ahol közben már menekülésemet is előkészítették Jugoszláviába. Ausztria felé az országhatárt addigra már szinte hermetikusan lezárták a szovjet csapatok, ahol november végéig még játszva átjuthattam volna a nyugati oldalra. Jugoszláviában közel fél évet töltöttem különböző menekülttáborokban (egyiküket-másikukat inkább internálótábornak kellene neveznem), mielőtt Norvégia befogadott, s az oslói egyetemre kerülhettem volna.
Hadd említsem meg még azt is, hogy mintegy két órával azután, hogy a Budapestre hívó táviratnak engedelmeskedve elhagytam szüleim ménfői házát, már ott járt náluk a belügyminisztérium autója négy markos belügyissel, akik egy kis beszélgetésre vittek volna magukkal.
Tevékeny részvételem az 56-os forradalomban azzal a rettenetes következménnyel járt tehát, hogy hazámat elhagyni kényszerültem, bármennyire nem akartam is azt. Az azóta eltelt évtizedek során folyton erősebb lett a meggyőződés bennem, hogy a sors ajándéka volt számomra a lehetőség, hogy Norvégiába kerülhettem. Gondolni se merek arra, hogy esetleg miként alakult volna további életem, ha a sors mintegy nem kínálta volna fel nekem Norvégiát befogadó országként, sőt egyfajta második hazámul. Olyan hazául, amelyik nem csupán állampolgárává fogadott, de emberi jogaimat is a legmesszebbre menőkig biztosította és biztosítja, egyetemi álláshoz juttatott és jólétét megosztotta velem. Egyúttal pedig „viszonzásul” soha nem követelte, soha nem várta el tőlem, hogy szülőhazámat megtagadjam. Ellenkezőleg: azt kérték tőlem, hogy norvégul írt írásaimban, könyveimben hozzam hozzájuk közelebb, tegyem számukra ismertebbé Magyarországot: irodalmát, történelmét. Hasonlóan nagy költőjükhöz, Henrik Ibsenhez, aki 1849 októberében fiatalos hevülettel írt versben ítélte el a magyar szabadságharcot leverő osztrák és orosz katonai erőket, 1956-ban tucatnyi mai norvég költő a magyarsággal rokonszenvező verseit azzal a címmel adta ki, ami Ibsen jó száz évvel korábban írt versének is a címe volt: Magyarországhoz.
2 / 3 
•