1956 Romániában – és ami utána következett
Az elégedetlenségek levezetésére 1956 nyarán a Központi Bizottság az egyik akkori titkárát, Miron Constantinescut küldte le Kolozsvárra, aki „párbeszédet” kezdeményezett a sérelmekről. Közben ezek a sérelmek nyilvánosságot is kaptak: a Szabad Nép, a Magyar Dolgozók Pártjának központi lapja közölte Pándi Pál egy cikkét (Közös dolgainkról, 1956. szept. 9.), s a közlés helye egyben magyarországi párttámogatást is jelentett. A román kommunista pártvezetés tűzoltómunkába fogott, s egész sor intézkedéssel próbálta kifogni a szelet a vitorlákból. A kolozsvári magyar értelmiséggel tartott konzultációt követően párthatározat született egy kisebbségi ügyekkel foglalkozó miniszterhelyettesi állás létesítéséről a Művelődési Minisztériumban, bizottság alakításáról a magyar tannyelvű iskolák helyzetével kapcsolatos sérelmek kivizsgálására, magyar titkári állást létesítettek az Írószövetségben, elkészítették egy magyar nyelvű állami kiadó tervét. Később, már a magyar forradalom napjaiban-heteiben más „engedmények” is születtek: engedélyezték az 1940 őszén megszűnt baloldali folyóirat, a Korunk újraindítását, megindult egy gyermeklap, a Napsugár, egy kulturális folyóirat, a Művészet, a román akadémia magyar nyelvű folyóirata, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, hozzákezdtek Ady szülőházának s a közelgő Arany János-évfordulóra a nagyszalontai Csonkatoronynak a restaurálásához.
Az irodalmi berkekhez hasonlóan feszültségek jelentkeztek a „párt nevelte” ifjúság körében is. Ezeket a hatalom szintén megpróbálta „befogni”: a kommunista párt járszalagjára fűzött Ifjúmunkás Szövetség mellett a párt az egyetemi és főiskolás diákság részére országos szinten külön diákszövetség létrehozását kezdeményezte, mégpedig a „demokrácia” jegyében, oly módon, hogy ez a szövetség alulról felfelé alakítsa ki a maga programját és válassza meg vezetőit. Ennek a szövetségnek a szervezése és gyűlései zajlottak 1956 szeptemberében és októberében, miközben a magyarországi egyetemi ifjúság egyre inkább az élvonalába került az ottani fejleményeknek, s már rég nemcsak a diákság helyzetét javító intézkedéseket váró, hanem radikális társadalmi reformokat követelő erővé vált. A romániai diákszövetségi szerveződések is ezen az úton indultak el 1956 őszén. S ez a magyarázata annak, hogy oly széles körben nyilvánul majd meg, s a román diákságra is kiterjed a rokonszenv a magyar forradalom mellett.
A romániai – s főleg a kolozsvári – magyar diákság hangulatára közvetlen felszabadító hatással volt az, hogy 1956 tavaszán–nyarán szabadabbá vált a Magyarország és Románia közötti utazás, s míg korábban hivatalos küldöttségek is meglehetősen ritkán és csak megfelelő „belbiztonsági” felügyelettel utazhattak Magyarországra, illetve Romániába, ekkor már idelátogathattak magyarországi tanár- és diákcsoportok, s egyéni útlevél birtokában számos erdélyi fiatal utazhatott Magyarországra. Ott aztán belekerült az ottani forrongó hangulatba és közvetlenül megismerkedett azokkal a problémákkal, amelyek a magyar ifjúságot is élénken foglalkoztatták. Mindez aztán a forradalom napjaiban kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy – a kezdettől fogva „ellenforradalmazó” hivatalos román állásponttal szemben – a magyarországi eseményeket széles körben az igazságnak megfelelően értelmezzék.
3 / 11 
•