Átlyuggatott falevél
A lyukas falevél átlyuggatott – magyarul, golyó érte, vagy egy mételyes jelképtől szabadult meg. Az erről való beszéd elcsábítja-elcsábíthatja az elmélkedőt tágabb terepre is, még azt sem tagadhatjuk, belezavarodhat akár szorongó gondolatmenetébe. Szorongás, szorongattatás, nem gyakori jelzője napjaink beszédének? Csupán kérdezzük, de választ azoktól is várnánk, akik minden aggodalomra nemmel felelnek, vagy egyáltalán nem felelnek. Válaszért akkor miért ne menjünk vissza a történetbe, fél évszázadra, évszázadokra? Konkrétumokba, példázatok emlegetésébe? Az alkalmi stúdium visszavisz akár Nagy Károly koráig, említhetnénk hazánk valamely koronás főjét is persze. – Nagy Károly a neve mellé szerzett jelzőt hol erőszakos, hol bölcs birodalomteremtőként érdemelte ki (a birodalom végtére is nem maradt egyben), de azzal is, amit népének kiműveléséért, a szellemért, a művészetért cselekedett. Az uralkodása idején alapított, támogatott, bölcsen bővített intézmények élték túl leginkább mindezt – lehet, túlzás azt mondani, nevét borostyánként őrzik a szellem, a művelődés, a művészet hatalmas világfolyamában. S ezzel nem célozni akarnék magukat korszerűnek hívő rossz szemléletek megnyilatkozásaira.
A tiszta beszéd, akár egy történeti esemény évfordulójának keltéhez kötjük, akár tágabban értelmezzük – mindenképp tisztázó, de úgy gondolom, napjainkban válságkezelő eszköz volna. Hiánya teszi, hogy itt is óvatosan föltételes módban hangsúlyozzuk. Vagy nem kell? Amíg erkölcsről szólva a világ köznapi politikai, társadalmi, közösségi erkölcsöt úgy egyeztet az egyéni erkölccsel, ahogyan mostanában tapasztaljuk – semmilyen kérdést ne takarítsunk meg magunkon, másokon sem. Emberi erkölcs volna hibátlan summája mindennek, egyszerűbb érdekkel ki tudná helyettesíteni létünk értelmét. Az ártatlanság vélelme – talán még a Teremtő építette be nyelvünkbe a fogalmat, s nem azért, hogy visszaéljünk vele. A nyelvvel való visszaélés nem korunk találmánya – inkább negatív fejlődésén, félő, most s csak ezután fog igazán átmenni. Melyik terület kompromisszumai kényszerűek, majd egyben újító hatással is lesznek, s melyiké idézőjelbe tett „elkötelezett” szerepénél fogva ártalmas: azon érdemes volna többet törődnünk. Mi volna az elkötelezettség – méghozzá idézőjelben? A globalizált világ félreértelmezett tünetei, az európai vagy világpolgárság magatartásának félreértelmezése. Ha most közhely, közhelyesség, ha a nyelv ilyen játékra még engedélyt ad – vagyis efféle fut át ezzel kapcsolatban elménken, fölbátorodhatnánk, s a közhely úgynevezett hátsó tárába eltett fordulatainkat kísérletképpen csak a törvényfogalmazványok szintjére visszaemelhetnénk. Lehet, hogy alkalmazhatóak volnának, hisz igazságokat tartalmaznak. A közhelyességet másutt pozicionáljuk, hiányát furcsa módon néha már nem értelmezzük.
A tiszta beszéd egy történeti évforduló tisztázására csak egyik, bár nélkülözhetetlen eszköz. Melyik emlékezéshez van inkább kötve, a személyeshez vagy a közösségihez. A társadalom emlékezetéhez vagy a társadalmat irányító személyeknek a társadalom felől közvetített, közvetett, ilyenformán elvont emlékezetéhez. Mint minden, úgy hiszem, ez is erkölcs kérdése. Kényesebb persze az esemény szenvedő alanyainak, hőseinek, áldozatainak emlékezetét torzzá minősíteni, bármilyen érdek köpenyében – s helyébe, kíméljük meg magunkat attól, hogy elelmélkedjünk, miféle prozódiát odatolni. Sajnos, korok bizonyítják, a személyes, szenvedő emlékezet micsoda, s mi a változó mechanizmusokkal kényszerhelyzetbe hozott történetírás. Nem vélném ezzel 1956 októberének ötvenedik évfordulóját a történetkorrekció ünnepének – amikor az igazat végre kimondjuk. Ez már megtörtént, a róla való megemlékezésre, mint bármilyen világot megrendítő történeti eseményre, most is vetülnek árnyak. Magunkban kell mindannyiunknak elvégeznünk, ki-ki miképpen, milyen eszközzel garanciája az említett tiszta beszédnek.
2 / 4 
•