Szindróma
Akkoriban nagy szó volt a rádió, legalábbis mifelénk, ahol az asszonyok még hetente dagasztottak, kézzel mostak, és déli harangszóra ott gőzölgött a levesestál az asztal közepén. A férfiak meg lószekérrel jöttek-mentek, erdőre, mezőre, vásárba, malomba. Akinek füstölés volt a szenvedélye, saját termesztésű kapadohányát szívta, és a maga kapálta szőlő levét itta egész esztendőben, még víz helyett is. Mi, gyerekek meg a petróleumlámpa világa mellett bármi mást szívesebben csináltunk – még a tengerifejtést is –, mint a másnapi leckét.
Igaz, ami igaz, már mifelénk is kezdték forszírozni – csak évekkel később erőltetni – a közösben való szántás-vetés-aratás-cséplés napsugaras előnyeit, de arra – néhány vékonydongájú, hevesszájú munkakerülőn kívül – nemigen figyelt oda senki. Azokban a napokban-hetekben furcsa és rejtélyes lett a felnőttek pusmogása. A férfiak a két rádiós ház udvarának valamelyikén gyűltek össze esténként, hogy meghallgassák a legújabb híreket, így utólag visszaidézve a falumbeli férfiak igazi szurkolók voltak, a Gellérthegy lábánál felszított események szerencsés kimenetelét vágyták titkon mindannyian. Mármint azt, hogy forduljon jóra minden, amit a veresek elrontottak. Ahogy én emlékszem, leginkább a közénk húzott határral nem voltak kibékülve. Még a puskaropogás és jajveszékelés is hallatszott, csak azt nem mondta be a rádió, hogy nagyapám melyik vasárnap reggel gyalogolhat át ismét Létavértesre testvérbátyjához egy demizson újborral.
A rádióhírek novemberre már egyre szomorúbbak és lehangolóbbak lettek. Hallgatni sem volt azt már érdemes. Ekkoriban történt, hogy egyik délutánon a tanító néni helyett János bácsi iskolaigazgató jött be osztályunkba. Nem közölte velünk, hogy mi okból is jött ő be az órára. Szigorúság hírében állt, így aztán pisszenni sem mertünk, nemhogy kérdezősködni a tanító néni holléte felől. Csak akkor oldódtunk kicsit, amikor közölte, nem kíván se számtan-, se román-, se szépírásórát tartani. Ezzel szemben váratlanul szavalni kezdett. Halkan, intimen indította, ahogyan az alkony lopózik az osztályterembe. Aztán erősödni kezdett a hangja, mint aki haragszik, mint aki tehetetlen. A végén már villámlott, dübörgött, mint nehéz időkor az ég. És folyt a könnye. Mi, kilenc-tízéves nebulók a döbbenettől lenyűgözötten, tátott szájjal hallgattuk őt. János bácsi sírva-zokogva szavalásának miértjét, titkát, miként pontos időpontját is csak huszonévesen sikerült megfejtenem. Ötvenhat novemberében vagyunk: a Gellérthegy lábánál felizzott tűz hamvaiba fojtva, szökik a magyar, amerre lát. Az akkor hallott versek – A gólyához, A madár fiaihoz – pedig a Tompa Mihályéi. Istenem, ennek már közel félszáz éve.
•