Forradalom egy kései utód szemével nézve
Egy darab kő, egy darab vászon
Ültünk a nappaliban. Kint a borongós október végi időben botorkáló autók vaksi lámpáikkal próbálták áttörni a köd szétszakíthatatlan gomolygását. Villamos csörgött, mentőautó toporgott a piros lámpánál, kapkodó, ideges hétköznapját élte Budapest. Laci bácsi poharakat vett elő a mélybarna almáriumból, villányit töltött, jófajta rövidszivar füstjébe burkoltuk a szobát. A kristálypoharak mellett fakó, talán nemzetiszín anyagba csavarva valamilyen kocka alakú tárgyat vettem észre. Laci bá, látva, mit figyelek, szótlanul ismét a vitrinhez lépett, elővette a számomra nem jól azonosítható tárgyat, elém tette, széthajtogatta a kopott anyagot. Végül tompa koccanás után egy közönséges utcakő hevert az asztalon, kitépett szívű nemzetiszín zászlón. Bizarr csendélet a kristálypoharakban csillogó villányival, hamutartón tommogó szivarokkal. „Ez a kő életem darabja, s holtom után is velem lesz, ebbe a ronggyá fakult zászlóba belecsavarva megy velem majd a Fiumei útra“ – morogta az „öreg“. Bámultam értetlenül, soha nem gondoltam volna és nem Laci bácsiról, hogy ilyen gondolatok foglalkoztatnák. Alig volt 66 éves. Mi ez a furcsa elérzékenyülés? Mi adta ezeket a szavakat egy műszaki értelmiségi, egy számok, statikai képletek, építőelemek szakítószilárdságát és terhelhetőségének kiszámítását játszva végző mindig realista férfi szájába? Talán az a történet, ami 46 évvel ezelőtt kezdődött a műegyetemi rakparton. Ami véres és forradalmi valóság volt akkor, s mára történelemmé nőtt. Az utcakő a Köztársaság tér egyik kockaköve. Bazalt. Tömör, súlyos. Élén csorbulatok, egyik oldalán halványbarna folt, másik oldalán fémes, csillogó felület. Akkora, mintha egy régi alumínium egyforintost kalapáltak volna rajta szét. A történet főszereplője Laci bácsi, az alig húszéves egyetemista. Építészhallgató, akinek akkoriban mindene volt a logarléc, még a lányoknál is többre becsülte. A Vay Ádám utcába indult éppen, oda, a Köztársaság tér melletti egyik utcába. Valamilyen tankönyvet, számítási táblázatot keresett egyik évfolyamtársánál. Már napok óta forrongott a város, valami volt a levegőben. Forradalomról beszéltek izgatott hangon és kipirult arccal az osztálytársai, még a lányok is. Arról beszéltek, hogy a felkelők a pártházat ostromolják. Arról, hogy sok a halott és rengeteg a sebesült, meg hogy a bentiek makacsul tartják magukat. Észre sem vette, hogyan kanyarodott ki a térre. Előbb csak harsány ordítás, majd két erős kéz rántása, majd az arcához érő hideg föld tudatta vele, hogy szórakozottságában egyenesen célpontnak lépett ki a pártházbeliek elé. Alighogy lerántották a hevenyészett barikád mögé, már csattantak is a lövések. Érezte a hajába hulló port, az arcára a csípős időt meghazudtolva verejték gyöngyözött ki. Feküdt a földön, agyában még a képletek sorának halvány töredékei motoztak. Mellette ott feküdt egy hozzá hasonló korú fiatalember. Egyik kezével még az ő kabátját fogta, a másikban egy kockakövet. Arca fehér volt, szeme félig nyitva. Szája köré apró buborékú vérhab rajzolt furcsa szakállt. Halott volt. Szívét érte a lövés. Markolta a követ, amin bizonytalan kör alakú foltot hagyott egy gellert kapott golyó. Kabátja alatt, mellén keresztül tekerve egy kicsi zászló, melynek ki volt tépve a közepe. Ott ütött be a pártházból kilőtt, gellert kapó géppisztolygolyó. Az idetévedt, tankönyvekért indult egyetemista, mint aki nem is igazán tudja, mit csinál, automatikusan a fegyver után nyúlt. Kidugta a kövek fölött és célzás nélkül, szinte sorozatban rálőtte az egész tárat a házra. Mintha megtáltosodott volna. Újra töltött, megint kilőtte. Amíg lőszert talált, töltött és lőtt. A mellette fekvők nem vettek észre semmit. Nem tudták, mi történt. Véres köd szállt akkor a szemekre. Látták ugyan elesni bajtársukat, láttak helyette másik ifjút, aki felvette a fegyvert a halott helyett. Így volt ez rendjén, forradalom idején. A pokoli lövöldözés szinte állandó, fülsiketítő kattogássá nőtt. Kúszva igyekezett vissza, a csendesebb utcák felé. Nem tudta, miért, de még mielőtt elindult volna, a kitépett szívű, rongyos, véres zászlót összehajtogatta és a kockakővel együtt beletuszkolta a lábánál heverő aktatáskájába, a jegyzetei közé. Hazavánszorgott valahogy, mint valami alvajáró. Csak ment, ment az Üllői út felé. Otthon az aggódó mama várta. Nem szólt, bólintott csak. Majd halkan elnézést kért, elvonult a cselédszobából kialakított kis tanulószobájába. Ledőlt a díványra, elővette a táskából a zászlót, a macskakövet és hang nélkül sírni kezdett.
Ennyi a történet. Az asztalon 46 év után újra ott a kő, a zászló, a villányi vörös és az alpakka tálcán az elbeszélés közben tövig égett szivarok. Kint pedig a lucskos, szmogos pesti kora este. A hétköznapi. Vagy ünnepi?! Porrá vált már a zászló. Porrá az ember. Ennyi az én 56-om.
Elhangzott 2006. június 7-én Nagyváradon, a III. Partiumi Írótáborban.
3 / 3•