Boszorkánygyűrű,

avagy az ismeretlen világ

Valahol Erdélyben, egy Isten háta mögötti helyen, ahol tavasz helyett tél van, s az erdőcsíkokkal körülvett települést megüli a bányaváros sárga kaolinfüstje, mely az üzem vasporának rozsdabarnájával keveredik, különös sorsú, megdöbbentő módon élő és gondolkodó emberek laknak. A telepesek emléktelen nyomortanyája szűkíti a kört, fojtogatja az erdőt, a tájat, ahol fölből kinőtt emberek – férfiak, asszonyok, gyermekek –, istenek, félistenek vagy harmad-istenek ismerkednek a pokollal.

Ezt a világot hozza vissza a felejtés kapujából Demeter Szilárd Egérfelügyelő című kötetében (Irodalmi Jelen Könyvkiadó, 2005). Tíz novellában írja le a bányavilág lassú, de feltartóztathatatlan ernyedését. Nem világraszóló történetek, mégis valahova, szinte a tudat alatti mélyre vezetnek, ott gyújtják meg a bányászlámpást, ahol látni már csak úgy lehet, ha visszafelé nézünk, vagy pontosabban befelé, hogy másképpen is meglássuk az igazat.

Hömpölygő, sodró mondatokban, eredeti képekben tárul elénk ez a közeli és mégis olyan ismeretlen, a civilizáció peremére szorult-taszított világ. Demeter Szilárd nem játszik a gondolattal, úgy ragadja el a fantázia, hogy meglátásai mindig a tudat és képzelet között lebegnek, miközben hősei – az ördögfiókák, istenkék, bugyuták, elesettek, részegek és sosem-, vagy csak ritkán józanok – feszítik a keretet, szinte robbanásig telítve a tovább már nem fokozható drámaisággal. Mert a „kő kézhez álló” (írja Emlékeim a háborúról című kötetnyitó esszéjében), a rombolást megállítani aligha lehetne. Ebben az erdőből, földből kinőtt és máshonnan összeterelt embercsoportban nem lehet tartós érintkezési pontokat találni. Az ügyefogyottak és a jelszavakat pufogtató, naivan szolgalelkű elvtársak alakjai úgy kísérik a történeteket, mint földön járó szellemek. Egy társadalom, egy kor torz szülöttein kerekedik felül az alig-srác, aki nevelőapjával az erdőbe (a szabadságba, függetlenségbe) menekülve gondolkodik a világ dolgain. S mert gondolkodik, mi több, egyfajta életfilozófiát is kialakít magának, a szerző sejteti velünk, hogy ő lesz a túlélő. A „kis bölcs”, akinek fejében apja gondolatai zsongnak, félig holtra verve is talpra áll, majd eljut a világosságig: a bányakönyvtár könyvmozgatója lesz, akit a Földalatti Királyok, akiknek „itala a könyv ellen beszél”, Egérfelügyelőnek neveznek. Poros raktárban védi az egerektől a könyveket, látszólag ez a feladata. És mégis, már-már fordul a kocka: a molyrágta könyveket olvasva rádöbben arra, hogy „a rossz a határtalanhoz, a jó a határolthoz tartozik”. Ennél találóbb zárófejezete, epilógusa aligha lehetett volna a novellaláncnak, mely a „kézhez álló kővel” kezdődik és a határtalan rosszig és a határolt jóig ér el.

A tíz novella minden darabja íróilag kimunkált, árnyalt stílusú. A telepesek megzavarodott világa, a minimum-lét ösztönelemei, a bolond, eszeveszett társaság szórakozásai, vagy egyszerűen a tengődő hétköznapok mintha boszorkánytáncot járnának a civilizáció romjai között. Csak az erdő lélegzik még, a földből kinőtt emberek, az anyaföldhöz kötöttek éreztetik az emlékek ízét, a források szagát, amelyet egyre inkább megfertőz a tömbházak körül éktelenkedő szeméttelep. Az sem véletlen, hogy a földből kinőtt fiú az, aki a szakadék fölött átjut, mert azok a gondolatok, amelyek zengnek-zúgnak, makacsul vissza-visszatérnek a fejébe, az ész, az érvelés, a teremtés határain lebegnek.

A szerző fokozatosan építi fel, rajzolja meg e világ „szereplőit”. A Medvevadászat hősének öngyilkos feleségét a disznók elé vetik, az Egy nap novellájának bukott Bárója a személyes poklot mutatja meg a magát istennek képzelő Orrbelefüttynek, miközben mocsaras lelkű malacainak társaságában bolyong a határban, vagy behúzódik mogyorófa kastélyába, magára maradva gondolataival. A bányarobbanás aztán végképp pontot tesz az életére. A Báró egykori tárnájába menekül, ahova valamikor még lejárt simogatni a falakat, és ott hívja ki maga ellen a végzetet. Az éneklő köldökben az ügyefogyott, féleszű fiatalok vergődését írja le, őrült koreográfiát komponálva az aszfaltbetyárok hetvenkedéseire. Az Örökrangadóban tovább megy, amikor a temetés utáni focimeccsen élethalálharcként rúgják a labdát a telep salakos pályáján, és a Gitárkirály, aki írni nem írt soha, megalkotja élete művét: a bluest. A labda megszállottai a legnagyobb és legféktelenebb csatájukban szenet termelnek, mert az egyik gyermeket szénné égeti a villanyáram…

Közben más-más alakok, furcsa nevű figurák lépnek a történetekbe és játsszák szerepüket: ügyefogyottan, féktelenül, ösztönösen. A szertelen viháncolás (Majális, A debil), az agresszivitás (Hármasoltár) úgy szedi az áldozatokat, mintha minden természetes volna, eleve erre ítéltettek, mert nem tudnak szabadulni a boszorkánygyűrűből, mert nem nyitott előttük a Más lehetséges kapuja. A Sok árnyék völgyében nem ragyog a nap, csak a fenyvesekből, az erdőből „reccsenve szakad ki a rettenet”, miközben épül, töretlen lendülettel, színlelt lelkesedéssel az új világ szocialista embertípusa.

A mesterségesen telepített város egyre mélyebbre nyomja a földből kinőtt embereket, akik csak nagy ritkán láttatják magukat, mert nem tudnak elszakadni a gyökerektől.

Demeter Szilárd e könyvével a fiatal magyar próza élvonalába kerül, minden bizonnyal. Novelláskötete izgalmas előjátéka, beharangozója is lehet egy következő, nagy horderejű regénynek. A szürke alaptónusú fedőlapon jelképesen megjelenő ráccsal bezárt ablak (Könczey Elemér képzőművész tervezte a borítólapot) kinyílik az olvasó előtt. Színek, hangulatok, plasztikus formák kavalkádja buzog fel a szövegből, mely megrázó drámaisága ellenére, magával ragadja az olvasót. Demeter Szilárd sajátos írói világa ez, amelyet érdemes megismerni.

Pongrácz P. Mária