Mostis Gergõ Szatmárnémetiben született 22 éve, jelenleg a Partiumi Keresztény Egyetemen filozófiát hallgat és reklámgrafikát tanul. Számos itthoni és nemzetközi szavalóverseny és színjátszófesztivál díjazottja. Ez az elsõ publikációja.

Mostis Gergõ

Kulturális emlékezet, avagy a szitok természetérõl

Minden dolgozat – legyen az tudományos, kritikai vagy akár mûvészi jellegû – egy fogalom vagy fogalomcsoport körül összpontosul, hiszen ez képezi a vázát bárminemû vizsgálódásnak, illetve kritikának. Tehát fontos a problémafelvetés. Jól emlékszem iskoláséveimre, amikor hozzáértõ tanáraim bátorítólag hajtogatták óráról órára a szinte már közhellyé vált aforizmát, miszerint: nincs hülye kérdés. Tehát tessék kérdezni, tessék problémákat keresni, tessék okfejtésekbe bonyolódni. Hát kaptunk is az alkalmakon, hogy megcsillogtathassuk zsenge elménk legelrugaszkodottabb képzeteit is, és remélvén, hogy értékelõ fülekre találunk, kérdésként feltettük azokat. Nosza, a várva várt hatás nem maradt el, keveredtek is olyan parázs viták, hogy pedagógus volt a talpán, aki kordában tudta tartani megannyi tizenéves tudásszomjas diskurzusait. Nem várt mellékhatása is érzõdött ez ifjú korhoz szorosan kapcsolódó attitûd sarokba szorításának, és láss csodát, egyszerre átíródtak a szabályok. Az eddigi szólás- és gondolati szabadságot hangoztató és az egyéni véleménynyilvánításra való buzdítás helyett következett az újabb bölcselet: „hallgatni arany” címszavakban. Nesze neked szárnyaló képzelõerõ, termékeny kreativitás! Nem is tellett sok idõbe, míg megtanultunk e játékszabályok mellett játszani. De azért néha üzérkedtünk is. Nemegyszer vettük a fáradságot elszánt kisbajtársi csoportunkban, és bele-belelapozgattunk a szóban forgó szakirodalomba. Volt ott aztán fejtörés és szótárazás! Tört ki a nyavalya, mire egy-egy szakkifejezést magunkévá tudtunk tenni. Mindezt csupán azért, hogy közülünk a legelszántabb szabadságharcos (vagy ha úgy tetszik, kisdobos) nagy mellénnyel elõállhasson, és pimaszul feltehesse az oly nagy körültekintéssel megformált és mindenekfölött adekvát kérdését a szóban forgó tárggyal kapcsolatban. Ej, fene dolgát a komisz kölköknek – olvastuk ki a sarokba szorítás veszélyétõl fenyegetett mesterünk tekintetébõl, aki nem lévén kiút, hosszas boncolgatásba elegyedett a katedra felsõ borítólapjával, mivelhogy ember nem él a földön, aki értette, mit hord össze. Boldogan konstatáltuk az 1–1-et. Aznap a kisdobos korsó sört kapott.

Hát szó, mi szó, ma is így van ez. Az emberek kérdéseket fogalmaznak meg, mások megpróbálnak rá válaszolni, míg megint mások mintha önkéntes szépségverseny zsûritagjai lennének, csak a hibát keresik mindenben. Pedig hülye kérdés valóban nincsen. Változó világunk minden pillanatában eltérést mutat egy elõzõ momentumtól. Hordozzuk emlékeinket, de nem csupán passzív képzetekként, hanem jelenformáló aktusokként. Visszatérés számtalan esetben tapasztalható. És ez a visszatérés nagyon érdekes sajátosságokat hord magában. Specifikuma a jelen gyakorlatának az az emlékforrás, amelyet nagyszüleinktõl, szüleinktõl vagy ne adj’ isten olvasmányélményeinkbõl sajátítunk el. Nézzünk csak sorjában néhány példát.

Merem remélni, hogy olvasóm megelõlegezi nekem a tisztes távolságtartást mindennemû hátsó gondolat vádját mellõzve, amit az tesz indokolttá, hogy káromkodásokat fogok említeni, melyek koronként és kultúránként változók. Azért említem elsõként ezt a megnyilvánulást, mert mindenkori emberi attitûdünk szerves része a hirtelen indulat és annak vokális kifejezése is. Nem elsõsorban a készakarva kimondott, sõt a végletekig tágított és színezett káromlásokra gondolok, hanem inkább azokra az indulatszavakra, melyek spontánul hagyják el szánkat. Képzeljük csak el a szituációt, mikor egy régen látott nagynéni, búcsúzás közben, elcsukló hangon és könnyes szemmel odahajol az autóban elöl helyet foglaló unokafivérhez, hogy még egyszer biztosítsa õt szeretetérõl, és ennek egy sor puszival adva nyomatékot, megtámaszkodik a gépkocsi oldalán. A hátul ülõ unoka, nagyon unva már az érzelgõs jelenetet, minden szándékosság nélkül, a megszokottnál kissé erõteljesebben csukja be az oldalajtót, nem számolva a tanti ujjaival, amelyek éppen a nyílászáróra kulcsolódnak. Az addig pityergõ Manci néni, ujjait odacsukva, hebegvén-habogván, még lélegzetet is alig kapván, éktelen, sõt istentelen káromkodásokban tör ki – gondolhatná olvasóm –, ám e helyett az alkalomhoz illõ hévvel csupán ennyit nyüszít gyér fogai szûrõin keresztül, hogy: a macska rúgja meg! Nem mindennapi derültséget vált ki a gépkocsi utasai között ez az incidens és még sokáig emlegetik Manci néni lelki szépségét és gazdagságát, ugyanakkor káromkodásra használandó szavainak szegénységét. Nem gondolnám, hogy a tanti csupán az unoka ifjú korára lett volna tekintettel, megválogatván szavait ebben a kényes pillanatban. Inkább a háború idején élõ, megviselt ember puritán szókincsének bizonyítéka ez. Azé az emberé, akit nem nagyszájú kiszólásai tesznek naggyá, hanem tiszta, vallásos nevelésének maradandó emlékei. Mit tapasztalhatunk ehhez képest ma? Részleteznem sem kell. Az ifjúság körében ugyanúgy, mint az érettnek mondott felnõttek között mindennapos a transzcendenciával való nemi érintkezésre való buzdítás. Ehhez társulnak az egyéb nemi szervek említése, illetve a szülõanya bizonyos jól meghatározott testrészének emlegetése. Nincs határ. A legimpozánsabb, amit e színes bokrétából hallani volt alkalmam, a következõképpen hangzott: „Ó, hogy a hullazsák cipzárja csípné be a csimbókos mellszõrzetedet!” Csupán egyet hadd említsek még, ami a legelrugaszkodottabb kategóriába sorolandó, és csupán azért tartom említésre szükségesnek, hogy kidomborítsam a régen élt emberek indulatszavainak egyszerûségét és talán tisztaságát is. A következõképpen szól, bizonyos jó ízlés megkövetelte cenzúrával korlátozva: „Hogy teregetném az ivarsejtjeimet a füledbe, te utcalány!”

Kérem, ne botránkozzon meg senki! Nap mint nap tanúi lehetünk ezeknek a nyelvi elfajzásoknak abban az érzelemszegény környezetben, ahol ez a fajta szemiotikai versengés jelenti a státusszimbólumot. Nagyapám indulatszava, melyben a rézpántfütyülõs rézangyalt emlegeti, lényegesen emberibb, mint mai változatai a nemtetszés kifejezésének. „A ... kutyafáját” kiszólás sem sért senkit, mert nem egy másik személyre irányul az indulatszó tartalma, míg manapság már ezt így fejeznénk ki: …az utcalány természetû édesanyját.

Külön érdemes lenne szemügyre venni, honnan erednek ezek az elmésen kigondolt indulatszavak, mert számunkra a rézpántfütyülõs rézangyal talán már nem jelent semmit, és macskát sem sûrûn látunk rugódni.

Vannak továbbá olyan, régen és ma egyaránt használt indulatszavak, amelyek eredete közismert, ám mégsem eredeti értelmükben használatosak. És ha mégis eredeti értelmében lett kinyilatkoztatva e szitok, akkor annak tartamába bele sem gondolunk. A hülye szavunk például a hülevedés betegségébõl ered, ami egy kiadós agyvérzésnek felel meg. A franc szó franciabajt jelentett eredetileg, ami vérbajt feltételez. Biztosan sorolhatnánk még néhány ehhez hasonló példát. De nagyon érdekes azt is megfigyelnünk, hogyan módosulnak, illetve hogyan bõvülnek ezek a betegségre utaló szitokszavak a mai kor nyavalyáihoz igazodva. Fõként a cigány etnikum szájában áll jól a „te rákos” vagy „gitár nõjön a hasadban és a rák pengesse” típusú káromlatok. Nem kell mondanom, hogy az oly elterjedt rákbetegségre utalnak ezek a frázisok, nem pedig az ollós állatkára. Az AIDS vírusa is szójáték tárgyává lett, parafrazálva a bibliai „Jézus hív!” mondatot.

Már semmitõl sem ijedünk meg. Ma már semmi sem szent. Ateista, poszt-posztmodern korunkban talán az elején említett szólás és véleménynyilvánítás szabadsága lehetõvé teszi ezt a deszakralizálást. De egymának mindenkor tartozásunk van. Mégpedig tisztelettel tartozunk. Nem erkölcsi célzatúak dolgozatom zárószavai, hiszen bizonyára értelmetlen is lenne, csupán felkiáltójelként áll elõttem és – merem remélni – mások elõtt is. És ha már az imént a Bibliát említettem, hát hadd zárom soraimat egy páli idézettel: „Egymást különbnek tartsátok magatoknál.”