Tüzes Bálint költõ, publicista, tanár (Nagyvárad, 1951). Kolozsvárott végzett filológia szakon. Magyar irodalmat és francia nyelvet tanít. Rendszeresen publikál hazai lapokban, tagja a Nagyváradi Ady Társaságnak.

Tüzes Bálint

Bicikli, komputer és óbor

Budán, a sok mindent látott Fillér utca egyik villájának emeleti részén lakik Dusóczky Tamás, aki kerékpárversenyzõ, borosgazda, sportpolitikus, szerkesztõ, és ha nem jön közbe ’56, akkor sportújságíró lett volna. Ahhoz képest, hogy 73 éves, nem néz ki hatvannak sem. Távoli, közeli múltról, családjáról, néha kalandfilmbe kívánkozó életérõl beszélgettünk az antik bútorok, századokra visszatekintõ festmények között.

– Az úgy van – mondja –, hogy én egy olyan tipikus Kárpát-medencei keverék vagyok. Ezen azt értem, hogy az én családom Európa különbözõ részeibõl menekült ide a Kárpát-medencébe különbözõ idõkben és különbözõ utakon. Kezdeném talán azzal, akik a legrégebben menekültek ide. Õk poroszok voltak. A porosz lovagrendnek a nagymestere volt egy bizonyos Ulrich von Junginger. Ez az 1300-as évek második felében a porosz lovagrendnek a nagymestere volt. A története a következõ. Õk megmérkõztek a lengyelekkel, és elvesztettek egy nagy csatát 1400-ban Tannenbergnél, és akkor Ulrich von Junginger öngyilkos lett, mert a porosz lovagrendeket veszteségre vezette, és a családja Erdélybe menekült. Egy vesztes hadvezérnek akkor az egész családja elköltözött.

– Õ nem egyházi személy volt?

– Nem, õ a porosz lovagrendnek volt a nagymestere. Nem volt egyházi ember. Templomos lovag volt. A Junginger család Erdélybe menekült, 1403-ban. Ha jól tudom, Nagyszebenbe. Ez volt egy egyik menekült, ez az anyai õsöm volt. Az anyai nagyanyámék Spanyolországból menekültek Magyarországra, mert õk az örökösödési háborúban a Habsburgok pártján voltak. Õket Aguillarnak hívták. Ezek az Aguillarok nagyon gazdagok voltak, grandok. A grand hercegi család volt. Ezek Habsburg-pártiak voltak, és miután a Bourbonok megnyerték az örökösödési háborút, ezeket a nagy családokat, akik ellenük harcoltak, számûzték, a Habsburgok viszont adtak nekik földet az õ birtokaikon. Magyarországra beengedték õket, Mágocson kaptak birtokot a Habsburgoktól. Itt élt az anyai családom. Az apai részrõl a Dusóczkyak a 18. században menekültek Lengyelországból, lévén protestánsok, és letelepedtek Szatmár megyében, Nyírbátorban. A dédapám volt Szatmár megye tiszti fõorvosa. A negyedik családrészem, a nagyapai a Markó család volt a Felvidékrõl, Markó Károlynak, a festõnek a családja. Nagyanyám, Markó Gizella két generációval volt Markó Károly festõ alatt. Utóbbinak csak egy fia volt, õ volt ifjabb Markó Károly. A Markó Károly apja volt a nagyanyám dédapja. Ez azt jelenti, hogy a festõ nagybátyja volt neki. Úgyhogy nem egyenes ágon, de ugyanaz a család.

– Nyírbátor nincs messze Tokajtól.

– Olyan 30 kilométerre van.

– Hogy került a család Szegibe?

– A nagyapám fölkerült Pestre, Dusóczky Károly, aki 1854-ben született Nyírbátorban, jogász lett, bíró, és fiatal bíró korában beállt az igazságügy-minisztériumba, 45 év múltán a Tisza-kormány alatt mint közigazgatási államtitkár ment nyugdíjba. A nagyapám visszavágyott, és vett egy szõlõbirtokot Mádon, Tokaj-Hegyalján, és így lettünk mi szõlõtulajdonosok. Aztán az apám is ügyvéd lett, és volt egy tízhektáros szõlõbirtoka, szeretettel ragaszkodott hozzá. Én szintén ott nõttem föl. Gyerekkoromban ott éltem át a háborút. ’43-ban levente voltam, és a leventeszolgálatban néztem távcsõvel a hegytetõrõl, hogy nem dobnak-e le gyújtólapokat. Akkor olyan 14-15 éves lehettem.

– ’31-ben születtél, tehát 14 éves voltál. Eszerint ott élted meg a szabadulást, szabad dúlást...

– Nem, hanem Pesten. Följöttünk az egész családdal. Nem ebbe a házba, az Arany János utcában volt egy házunk. A szüleim, akik mindig ellenzékiek voltak, a náciknak, a nyilasoknak voltak ellenzékei, kiadták a lakásukat a svéd követségnek. Ott volt a lakásban a svéd követség szociális osztálya.

– Wallenberg is?

– Persze, személyesen, és 150 zsidó volt a mi lakásunkban, ennyien élték ott át az ostromot. Arra emlékszem még, hogy a szüleim féltek akkor nagyon, mert nem lehetett tudni, hogy a nyilasok, svéd ház ide, svéd ház oda, bejönnek-e, s aztán mindenkit elvisznek és mindenkit kivégeznek. Ez a veszély fennállt. De nem jöttek be, szerencsénk volt, és átvészeltük a háborút. Az oroszok is, amikor meglátták a svéd zászlót, nem jöttek be a házba. Odaállítottak egy õrt a kapu elé, de nem jöttek be hozzánk, hála istennek.

– Ha a szüleid ellenzékiek lettek...

– Aztán kitelepítették a családot, és amikor kitelepítettek, elmentem a sportminiszterhez, mert a családban mindenki sportolt. Mind a két nagyapám, az államtitkár nagyapám indult a MAC-nak az elsõ országos versenyén 1875-ben. A Sportmúzeumban van egy nagy kép, amelyen rajta vannak mind a tízen, akik indultak azon a versenyen, s ott van a Dusóczky nagyapám is. A másik nagyapám, az anyai nagyapám elõször kerékpárversenyzõ volt, aztán evezõs lett, és hatszor állt a világbajnoki dobogón. Õ jeles sportoló volt, indult a londoni olimpián 1908-ban, a háború elõtt, és utána is nyert Európa-bajnokságokat evezésben. Elõtte kerékpáros volt. Késõbb 25 évig volt a Magyar Kerékpáros-szövetség elnöke, Kirchnopf Ferenc.

– Azt írják róla, õ volt az eddigi legsikeresebb elnöke a magyar kerékpársportnak.

– Ez így van. Õ hozta ide a világbajnokságot Magyarországra.

– Union Cycliste International (UCI).

– Én is nagyon jóban vagyok az elnökével, Mr. Verbruggennel. Nagyon jól ismerem, Lausanne-ban szoktam hozzájuk járni. Elmesélek egy kicsit szomorú történetet. Függetlenül attól, hogy milyen itt a politikai helyzet, én a kerékpársportért akartam valamit csinálni. Engem a kerékpársport érdekelt, és elsõsorban Tokajnak az újra fölvirágoztatása. Az egy mellékes dolog nekem, hogy most ki van kormányon, vagy hogy hogyan néz ki a kormány. Én azt mondom, hogy valamit szeretnék csinálni. Mádon kértek, hogy induljak a polgármester-választáson. Mondtam nekik, uraim, én nem lennék jó polgármester, mert a családnak a tradíciója az, hogy mi mindig ellenzékiek vagyunk. Tehát az volt a célom, azt szerettem volna elérni, hogy a kerékpáros Európa-bajnokságot idehozzák Magyarországra. Ezt megpróbáltam 1997-ben, akkor kezdtem el lobbizni ezért. Még a Horn-kormány volt akkor, de engem az nem érdekelt, én ezt szerettem volna elérni. És akkor egy Harcsár nevû államtitkár volt felelõs a sportért. Õ azt mondta, jól van, csináljam, és ha tényleg ezek idehozzák, akkor mi vállaljuk, és nagyon örülnénk neki, ha itt lenne Budapesten a kerékpáros Európa-bajnokság. Nos, sikerült is elérni, beszéltem a Verbruggennel, beszéltem mindenkivel, az európai vezetõkkel, és azt mondták, jó, Budapestre hozzuk az Európa-bajnokságot. Csak az országnak kell vállalni 40.000 svájci frank költséget, de ezért övék a televíziós jog, a sajtójog és a teljes médiajog, amin bõven behozzák ezt a pénzt, ami az állami biztosíték. Meg is állapodtunk abban, hogy szeptember végére ott kell lenni a kötelezettségvállalásnak az állam részérõl. Nem a pénznek, csak a kötelezettségvállalásnak, az állami garanciának. A pénzre csak akkor lesz szükség, amikor már idejön az Európa-bajnokság. Akkor jött a választás, amit elvesztettek Hornék, Harcsárék is kikerültek, és jött az új kormány. Az új kormányban Deutsch volt a sportminiszter. Én rögtön írtam Deutschnak egy memorandumot, melyben megírtam, hogy az UCI és az Európai Szövetség egyetértenek abban, hogy idehozzák az Európa-bajnokságot, 2001-re terveztük. Mert 2000 olimpiai év, és akkor minden az olimpiára koncentrálódik, ezért 2001-re akartuk idehozni. Amikor ezt átadtam Deutschnak, azt mondták, rendben van, csinálják. Érdeklõdtem szeptember közepén, mi van, elküldték-e már a vállalást. Azt mondták, nem tudták még elküldeni, mert továbbadták az új államtitkárnak. Akkor fölhívtam az új államtitkárt. Õ azt mondta, hogy õ nem küldi el a vállalást, mert õ még nem látja át ezt az egészet. Akkor azt mondtam, felejtsük el, mert azok ott várják most a garanciát. Erre azt mondta, hogy õ ezt nem tudja megcsinálni. Mondtam, uram, ez borzasztó kár, hogy ebben az országban vannak, akik ingyen dolgoznak, és csinálják a dolgukat. Én ötször ott voltam Svájcban a saját pénzemen, nem kaptam érte semmit, és csinálom, hogy végre idejöjjön, és hogy a kerékpársportnak jobban menjen. Az a borzasztó, hogy vannak emberek, akik ingyen dolgoznak ezért az országért, és vannak emberek, aki pénzt kapnak érte, és nem csinálnak semmit. Azt mondja, most rám céloz? Hát mondom, én nem tudom, hogy maga kap-e ezért pénzt, vagy nem, ha pénzt kap érte, akkor magára célzok. Erre nagyon megharagudott rám, és nem csinált semmit. Látja, ez így van ebben az országban. Aztán elmentem Svájcba, megint találkoztam a szövetségi emberekkel, az UCI-emberekkel, és kérdezték, hogy mi van, Tamás, nem kapjuk azt a levelet. Mondom, persze, hogy nem kapjátok, mert tudjátok, nálunk egy fiatal demokrácia van, és ez nem úgy mûködik, mint a svájci demokrácia. Itt a konszenzust nem ismerik, itt ha valami elkezdõdött az elõzõ rezsimben, akkor ez a rezsim nem folytatja, mert azt hiszik, ezt a kommunisták kezdték el. Elmondtam, hogy Magyarországon azt hitték, hogy ezt az elõzõ kormány csinálta, és akkor ezért ezek nem csinálnak semmit, mert az nem jó, amit az elõzõ csinált. Például az Antall-kormány kezdeményezett sok mindent, és akkor jött a Horn-kormány, és az leállította azokat a dolgokat, az kezdeményezett mást, amit a Fidesz-kormány állított le. És most amit a Fidesz-kormány kezdeményezett, azt megint a Medgyessy-kormány állította le. Tudja, ez az országnak, az adófizetõknek rengeteg pénzébe került, de hát ez sajnos így mûködik. Ezen csak nevettek a svájciak, és azt mondták, tudja, a fiatal demokráciákban ez szokásos, hogy ez nem megy rendesen.

– Csukjuk be a zárójelet, Tamás bácsi. Ott tartottunk, hogy az ostromot itt éltétek meg, orosz katona nem ment be, mert svéd ház volt. Az iskola?

– Én az Eötvös-gimnáziumba jártam, akkor már az érettségihez közel voltam. 15 éves voltam, 18 évesen érettségiztem, de akkor még nyolc gimnázium volt és négy elemi. Lementünk megint Mádra, ’45-ben, mindjárt, amikor az oroszok itt elfoglalták, még a háború folyt. Élelmezési meg ilyen szempontból jobb volt vidéken, mint itt fönn a városban... Az Eötvös József Gimnáziumban érettségiztem, Budapesten, és utána kerültem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre.

– Ki volt ott a tanárod?

– Fehér Lipótnak hívták, aki akkor már közel hetvenéves volt. Õ volt a tanára Teller Edének, Szilárd Leónak, Neumann Jánosnak, az egész gárda nála tanult. Fehér Lipót nevét minden matematikus ismeri.

– Ott tartottunk, hogy Mádon könnyebb volt a megélhetés… De te feljöttél az iskolába.

– Nem, nem jöttem fel, hanem akkor 1945-ben és ’46-ban úgy volt, hogy ha valaki az iskolába járt elõtte, mint én az Eötvösbe, akkor ’45-ben és ’46-ban lehetett magántanuló. Az azt jelenti, hogy kétszer egy évben kellett jönni vizsgázni fel ide, az Eötvösbe. A tanárok ismertek, és jöttem vizsgázni, ott lenn készültem föl az anyagból.

– Mivel foglalkoztál közben?

– Volt egy katolikus pap, aki fölkészített. A piaristáknál volt latintanár, és a piarista gazdaságnak volt a vezetõje Mádon. Úgy fölkészített, hogy amikor hazajöttem vizsgázni, azelõtt mindig jó rendû voltam, akkor hirtelen jeles lettem. Mert az az ember engem megtanított latinra, nyelvtanra, sok mindenre. Nagyon szigorú ember volt. Ott meg kellett tanulni, ki kellett preparálni az agyamat, ott nem volt mese. Jöttem föl, és azt mondják, Dusóczky, maga nagyon jól vizsgázik, jobban, mint amikor ide járt. Mondom: mert nekem sokat kell tanulni.

– Egy nevet mondok: Jelenits István. Ismered?

– A nevét hallottam, de nem ismertem személyesen. Ez a Vass, akinél én tanultam, egy egészen kiváló ember volt. Két diplomája volt, egy nyelvészeti, egy teológiai diplomája, és órás meg ácsmester is volt. Ezeknek a piaristáknak több diplomájuk kellett legyen. És mindegyikben nagyon jó volt. Nem csak mestersége volt, hanem õ javította Mádon az összes órát. Szóval leérettségiztem, s elõször nem akarták elfogadni a felvételi kérvényemet, jelesen érettségiztem, ’49-ben. Akkor már itt voltak a kommunisták, de még nem teljesen. Tildy volt az elnök, de azért az egyetemen már nem fogadtak el. Volt egy régi barátunk, Fehér Lipót, a professzor. A szüleim ismerték õt, és mondták, hogy nem tudna-e segíteni. Azt mondta, õ be tud engem rakni a felvételi vizsgákra, de a többit nekem kell megcsinálni. Õ berakott a felvételi vizsgára, én meg megcsináltam a felvételit, így aztán bekerültem az egyetemre.

– Akkor már itt laktatok Pesten?

– Igen, az Arany János utcában.

– Édesapád dolgozhatott ügyvédként?

– Igen, amíg nem jöttek az államosítások. Neki volt gyárrészesedése itt Pesten, részvényes volt. Amikor elvették a gyárat, s az egész igazgatótanácsot becsukták a börtönbe, mert valamit ki kellett találni, hogy miért veszik el a gyárat, akkor azt mondták, hogy azért vették el a gyárat, mert szabotálták a hároméves tervet.

– Édesapádat nem csukták le?

– De, de nem sokáig volt benn, két hétig, amíg el nem vették a gyárat. Amikor kijöttek, örültek, hogy kijöhettek a börtönbõl, és nem reklamáltak a gyár után.

– Utána édesapád mivel foglalkozott?

– Ügyvéd volt tovább, egészen a kitelepítésig, ’51-ig. Én jártam az egyetemre, és amikor kiderült az, hogy kitelepítettek, nem mindjárt jöttek rá az egyetemen, kicsit késõbb, amikor megkapták az értesítést, hogy kaptunk kitelepítési végzést, megrendeztek egy fegyelmi eljárást ellenem. A fegyelmi eljárás azért volt, mert azt mondták, hogy én azt írtam be az életrajzomba, amit beadtam az egyetemre, hogy nekünk 22 katasztrális hold szõlõnk volt Mádon, és a mádi tanácstól visszaigazolták, mert lekérdezték, és azok azt mondták, hogy 23 katasztrális hold volt. Nos, valóban 23 katasztrális hold volt, de az nem szõlõ volt, abból egy hold volt egy kõrengeteg, ahova 500 éven keresztül gyûjtötték össze a köveket, az egy félholdnyi területen egy hatalmas kõhegy volt. Régen úgy ment, hogy amikor a szõlõket kapálták, a nagy köveket mind kidobták arra a rakásra. Emiatt rúgtak ki, ez volt az ok. Egy hold miatt. És nem volt igazuk, mert nekünk de facto 22 holdunk volt, a többi meg kõ.

Meghalt a nagyapám, és én örököltem tõle egy versenybiciklit, följöttem Pestre a Velvarthoz, mert egy Velvart-bicikli volt. Velvart Nándor is egy híres versenyzõ volt, a nagyapám idejében versenyzett még, vele csináltatta a nagyapám a versenybiciklijét.

– Õ bicikligyáros is volt?

– Az lett késõbb, amikor már nem versenyzett. Nagyon menõ volt, és õ szponzorált fiatal versenyzõket. Bementem hozzá, mondom, Velvart úr, jöttem, mert én vagyok a Kirchnopfnak az unokája, és versenyzõ szeretnék lenni, megörököltem a nagyapám biciklijét. Jól van, fiam, csinálunk belõled versenyzõt, mondta. Ott volt valaki a Fradiból, Borbély Tibor, az lett az edzõm. Õ foglalkozott velem. Elküldtek egy tehetségkutató versenyre. Indultunk nyolcvanan. Mondták nekem, fiam, állj az élre, és menjed azt a tempót, amit végig tudsz hajtani, ne törõdj a többiekkel, csinálj úgy, mintha egyedül lennél. Én úgy csináltam, mentem az élen, és amikor beértünk a célba, már csak hárman voltunk, a többi az mind leszakadt, hátramaradt. Az utolsó harminc méteren az egyik belökött elém, így a második lettem. Azt mondták, jól van, fiam, jöhetsz a Fradiba. És a Fradiban kezdtem versenyezni mint ifjúsági.

– Ez volt ’49-ben.

– Igen, az érettségi évében.

– Akkor már nem Mádon voltál?

– Itt voltam Pesten, akkor már nem voltam magántanuló. Aztán elsõ évben voltam ifjúsági, a II. évben lettem harmadosztályos. Az úgy van, hogy annak idején, amikor elkezdett valaki versenyezni, akkor volt harmadosztályos. Akkor lett másodosztályos valaki, ha összegyûjtött 25 pontot. Az elsõ helyezett öt pontot kapott, és így lefele.

– Mikor láttad életed elsõ komputerét?

– Svájcban, ’57-ben. De itthon tudtam az elméletét, tanultuk Neumann János dolgait. Neki volt az elsõ vizionális elképzelése a komputerekrõl.

– Neumann, Szilárd, Teller. Találkoztál-e valamelyikükkel?

– Persze, Tellert jól ismertem, találkoztam vele többször Svájcban. Neumann sajnos meghalt ’57-ben, amikor kimentem. Én szerettem volna vele még találkozni, de nem sikerült.

– Ott tartunk, hogy kitelepítés, a sportminiszter azt mondta, hogy lakhatsz itthon.

– A nagymamámnál, mert a lakásunkat, az Arany János utcai lakást elvették.

– Most miért nem kérted vissza ’90-ben?

– Nem kérhettem vissza, semmit nem tudtam visszakérni, mert Magyarországon más rendszer volt. Kárpótlási jegyeket kaptam, amivel mehettem árverezni.

– És szõlõt vettél.

– Én szõlõt vettem, és vettem telkeket is Budapesten. Vannak még telkeim.

– Tehát Budapest gazdagjai között van Dusóczky Tamás.

– Egyelõre az úgy van, hogy ezek a telkek 20–30 év múlva értékesebbek lesznek, de most nem sokat tudok velük kezdeni. Vannak a X. kerületben, Soroksáron, Budakeszin. Most például egyet bezónáztak. Az azelõtt mezõgazdasági terület volt, most bezónázták Budakeszi városába, persze ezzel nagyon megnõtt az értéke. De akkor közmûvesíteni kell. Az azt jelenti, hogy majd egy csomót pénzt kell belefektetnem, mert négyzetméterenként a közmûvesítés belekerül mondjuk 3000 forintba, azért, hogy oda vezessék a csatornázást, gázt, telefont.

– Ugorjunk egy nagyot vissza. A biciklizõ egyetemistánál vagyunk, aki elérte a másodosztályú minõsítést az FTC-ben.

– Még ugyanabban az évben feljutottam az elsõ osztályba, mert mindent megnyertem.

– És klubot változtattál, a Honvédhoz mentél.

– A klubot nem akkor változtattam, hanem amikor kirúgtak az egyetemrõl negyedéves koromban, ’52 végén, amikor megtudták, hogy engem kitelepítettek.

– Közben a szüleid már ott éltek. Puskással hol jöttél össze?

– Puskás volt a parancsnokom. Amikor kirúgtak az egyetemrõl, akkor klubot változtattam, elmentem a Honvédba, mert különben behívtak volna katonának. A Kilián laktanyába osztottak be, Puskás volt a parancsnokom.

– Milyen volt mint parancsnok?

– Hát semmilyen. Nem láttam én õt soha. Ha õ bejött a laktanyába, csak azért jött be, hogy egyet piáljon a többiekkel. Õ csak névleg volt a parancsnokom. Ott volt egy sport szakasz. Abban voltunk négyen kerékpárosok, volt két birkózó, két atléta…

– Futballista?

– Futballista nem volt, volt egy ejtõernyõs, sportejtõernyõs. Ez volt a sport szakasz.

– Miután az egyetemet „félbeszakítottad”, ’56-ig mivel foglalkoztál?

– Hát a Honvédban sportoltam, és akkor betettek névleg a Belojannisz híradástechnikai gyárba technikusnak. Azért technikusnak, meg ha megvoltak az embernek a szigorlatai az egyetemrõl, akkor az már technikusi képzést jelentett, és technikusként dolgozhattam. De ezek csak olyan fal állások voltak, mert én sportoltam, bicikliztem.

– S meg lehetett élni belõle?

– Hát persze. Kaptam a kalóriapénzt, és a gyárból is kaptam fizetést. Az a volt Standard rádió- és telefongyár volt, amit aztán államosítottak és átkereszteltek Belojannisznak.

– Folytattad a család hagyományait, ellenzékben voltál, természetesen, mert nem tapsolhattál annak a rendszernek, amelyik nem engedte befejezned az egyetemet…

– Így van…

– ’56-ban?

– ’56-ban elmentem. Ez úgy történt, hogy elindultam, október 23-án este ott voltam a kivonuláson, a Bem-szobornál, és amikor este hazajöttem, azt mondtam, na, jó, holnap elmegyek külföldre. Megyek ki Ausztriába. Lebicikliztem Mosonmagyaróvárra, ott egy versenyzõtársamhoz, Holinyihez. Bementem, bekapcsoltuk a rádiót, és az bemondta, hogy Magyarország ki akar szállni a Varsói Szerzõdésbõl, és semleges akar lenni, mint Ausztria és Svájc, és akkor én másnap visszajöttem. Érted? Én nem akartam Magyarországról elmenni, csak nem akartam a kommunizmusban élni. Visszajöttem, és itt voltam november 4-én, amikor az oroszok bejöttek, s itt maradtam december 8-ig, amíg látni nem lehetett, hogy ennek most már végleg vége, s akkor elhatároztam, hogy megint elmegyek. S akkor elmentem vasúttal, lementem Szombathely felé, és Szombathely elõtt két kilométerrel megállt a vonat a nyílt vágányon, és a mozdonyvezetõ kiabált, úgy, hogy mindenki továbbadta, hogy figyelem, az állomásépület meg van szállva, és aki nem Szombathelyre megy, hanem máshova, az itt szálljon le a vonatról, és aki Szombathelyre megy, az maradjon a vonaton. Ezerötszáz ember leszállt a vonatról, és mind mentek az erdõ felé. Bementünk az erdõbe, s nekem volt egy tízezres katonai térképem Szombathely és környékérõl, azért mentem Szombathelyre, s onnan az erdõbõl, bujkálva mentem ki. Voltunk elõször négyen: egy barátom, egy házaspár és egy féléves gyerek. Együtt mentünk. Volt egy címünk Szombathely másik oldalán, egy vasutasnál, egy MÁV-osnál, aki ott lakott. Azt megtaláltuk, nagy kerülõvel megkerültük Szombathelyt, a másik oldalról bementünk. Szerencsénk volt, akkor már este volt, úgyhogy nem is nagyon láttak, mert kijárási tilalom volt. Megkérdeztük tõle, merre menjünk, mi a helyzet, ismeri-e a terepet. Azt mondta, igen, menjünk mindig az erdõben, mert az oroszok nem mernek bemenni az erdõbe, mert nagyon sok felkelõnél még fegyver van, és akkor lelövik õket az erdõben, s ettõl félnek az oroszok. Csak a szabad részeken tanyáznak, ahol belátható a terep. Megnézte az én tízezres térképemet, és mondta, hogy erre, erre, erre, bejelölte. De induljunk el mindjárt, éjjel menjünk, semmi esetre se nappal. S akkor mentünk éjjel, és valóban megtaláltuk az erdei utat, nagyon jól láttunk. Kiértünk egy tisztásra, amin keresztül kellett menni, ez olyan kétszáz méter lehetett, a tisztás, és középen volt egy facsoport. Amikor elindultunk ezen az úton, én mondtam, várjunk, ne menjünk együtt, hanem menjen a házaspár külön, és megyünk mi külön. Akkor azt mondták, jó, õk elindulnak, a házaspár a gyerekkel. Amikor õk már a feleúton voltak a facsoportig, akkor mi is elindultunk. Õk már elhagyták a facsoportot, mi meg a facsoport elõtt voltunk pontosan, amikor a szürkületben láttam két katonaruhában levõ alakot közeledni messzirõl a tisztásról. Mondom: te, ezek oroszok. Berohantunk a fák közé, és ledekkoltunk egy gödörben két fa között. S vártunk ott a gödörben körülbelül egy fél órát. Akkor azt mondja a barátom, hogy ezek nem katonák voltak, induljunk el. Mondom neki, most miért sietsz, van még hátra nyolcvan évünk, most nem mindegy, hogy egy fél órával elõbb vagy késõbb mész. Azt mondta, ugyan, õ fölkel. És ment, és alighogy kiment a fáktól, már én is akartam utána menni, hallottam a závárt csattogni, a géppisztolyt. Kiabálták, hogy Sztoj! Sztoj!, és akkor õ még visszaszólt: maradj. Ledekkoltam megint, elvitték õt is. Akkor már csak egyedül maradtam. Akkor lenn maradtam ott abban a lyukban. Marha hideg volt, egy kicsit köd is volt, úgy át voltam már fagyva. Láttam az idõt, mert világító számlapú órám volt, az idõt tudtam nézni. Akkor azt mondtam, most már ha az egész Vörös Hadsereg itt áll, akkor is megyek, mert tovább nem fagyoskodom itt ebben a lyukban. Fölkeltem, de a ruszkiknak elõbb fogyott el a türelmük, mint nekem, és így át tudtam menni. Koromsötét volt, átestem mindenfélén, beestem egy árokba, semmit nem láttam. Odaértem a Pinka-patakhoz, ami inkább egy folyó. Nem tudtam, hogy milyen mély, levetkõztem tök meztelenre, pucérra, a kabátba becsavartam a dolgokat, és a fejemre fölkötöttem. Elindultam keresztül, és jó volt, hogy így csináltam, mert úszni kellett, nem ért le a lábam. December 8-án, a víz lehetett olyan 8-9 fokos. Átúsztam a másik oldalra, ott pedig egy meredek part volt, és nem értem fel a partra. Mentem a part mentén, hogy hol tudok kimászni. Egy fának lógtak le a gyökerei, másztam a gyökereken föl, leszakadt a gyökér, és paccs!, visszaestem a vízbe. Végül aztán mégiscsak sikerült fölmásznom. A ruhákat elõtte földobtam, és vártam, hogy visszaesik-e, de nem esett vissza. Amikor fönn voltam végre, ki kellett keresnem tapogatva. Megtaláltam, fölöltöztem, s olyan melegem volt, amikor fölvettem a ruhát. Akkor mentem tovább a töksötétben, s hallottam oroszul beszélni, de nem láttam semmit. Meggyújtottak azok egy lámpát, akkor láttam, hol vannak, s akkor vártam megint. Aztán egy idõ után megint elindultam, s addig mentem, amíg gondoltam, hogy na, most már kinn kell lennem nekem Ausztriában. Láttam egy fényt, s mentem a fény felé, egy ablakban égett egy villany. Odamentem egy házhoz, kopogtam, s akkor kiszóltak németül. Mondtam, hogy menekült vagyok, Magyarországról jöttem, s hova mehetek, hol alhatom. Mondta, hogy menjek tovább az úton, négyszáz méter után van egy iskola, és az iskolában a tornatermet berendezték a magyaroknak. Megtaláltam az iskolát, nagyon szép volt, egyedül voltam a tornateremben, akkor senki más nem volt. Az oroszok már nagyon lezárták akkor a határt. A következõ történt: mondtam a csendõrnek, aki jött reggel, hogy én Svájcba szeretnék továbbmenni, és nekem vannak rokonaim és ismerõseim Bécsben, és Burgenlandban is van egy ismerõsöm, és gondolom, hogy õ segít nekem, hogy továbbjussak Svájcba. Kérdezte, hogy hívják az ismerõsöm, és mondom, hogy az az Almási család. Fölhívták Almásiékat, õk mondták, hogy Dusóczky, adjon neki
500 schillinget, menjen tovább, és õk szállodát foglaltak Bécsben. Gondoltam egyet, megérkeztem vonattal Bécsbe, láttam a rendõrséget, odamentem és megkérdeztem, van-e itt börtön. Mondták, hogy van. Nem alhatnék ott az egyik cellában? Mondták, hogy lehet, de fel kell mennem az irodába, kell beszélnem a rendõrfõnökkel, mert õ rendelkezik a börtönök fölött. Fölmentem a rendõrfõnökhöz, mondtam, uram, most érkeztem meg, szeretnék itt aludni Bécsben egyszer vagy kétszer, s aztán megyek is tovább, s alhatok-e itt a börtönben. Azt mondja, tõle alhatok, õ megadja az engedélyt. Lementem, a pincében voltak ezek a börtönök. Egy olyan börtönõr volt, mint a Denevérben, a Strauss-operában, egy öreg, joviális osztrák. Mondom neki, uram, alhatok itt. Hogyne, hogyne, üresek vagyunk, válassza ki magának azt a cellát, amelyiket akarja, beviszek magának húsz pokrócot, azzal egész kényelmes lesz. Mondom neki, mondja, nincs egy borotvája, már borostás vagyok, pár napja mászkáltunk itt össze-vissza. Azt mondja, neki nincs borotvája, de menjek ki az épületbõl, és a következõ sarkon jobbra van egy kiállítási csarnok, az ilyenkor karácsony elõtt éjfélig nyitva van. Ott az elsõ emeleten a Philishave-nek van egy standja, és ott biztosan kapok borotvát is. Odamentem, megtaláltam, ki volt világítva, középen egy nagy színpad, azon egy forgószínpad, és mondom, hogy meg szeretnék borotválkozni. Ó, nagyon jó, üljön ide be. Beültettek a forgószínpadra, rám irányították a fényszórókat, jött egy fodrász, és mondta, hogy a Philishave világmárka, egy húzás jobbra, egy húzás balra, a legerõsebb szakállt is leviszi rögtön! És forgott az egész, és bámultak körbe. Nagyon szépen megborotvált. Mikor meg voltam borotválva, visszamentem a börtönbe. Utána találkoztam egy barátommal, aki szintén menekült volt, de egy hozzátartozója üres lakásában lakott Bécstõl nem messze. Persze csak átmenetileg. Találkoztam egy nagyon kedves mostohanagybátyámmal, Szécsényi Gyulával, aki nagyon jóban volt a svájci követtel. Vele is véletlenül találkoztam Bécsben. Mondja, hova mész, Tamás? Mondom, szeretnék Svájcba menni. Azt mondja, gyere, elmegyünk a svájci követhez, akit én jól ismerek, majd én beprotezsállak, és õ meg elvisz Svájcba. Nagyon jó, hogy vele mentem, mert a svájci kontingens már betelt. Azt mondták, hogy fölvesznek 20.000 magyart, és a 20.000 magyart már fölvették. De a vonat másnap reggel indult Svájcba. Amikor bevitt a Szécsényi hozzá, és mondta, hogy ez az unokaöcsém, az unokatestvére ott lakik Lausanne-ban, és õ is szeretne oda menni, akkor rögtön bevettek engem is. Lementünk, elõször a katonai táborba vittek, Wallenstadt gyönyörû hely. A katonai lágerek, melyeket kiürítettek, magyar menekültekkel voltak tele. Ott a Vöröskereszt szétosztott ruhákat, kimosták a régi piszkos ruháinkat, nagyon rendesen megkezeltek ott bennünket. Mondtam a parancsnoknak, hogy nekem van egy unokatestvérem, föl lehetne-e hívni, rögtön fölhívták telefonon, és a Hübner Arisztid, aki Lausanne-ban hoteltulajdonos, nagyon megörült nekem, kérdezte, hogy kerültem ki. Mondtam, majd részletesen elmesélem. Akkor lehetett december 14-e, 15-e. Mondja, gyere el hozzám karácsonyra, ne ott töltsd a karácsonyt. Elmentem a parancsnokhoz, mondtam neki, hogy az unokatestvéremhez el szeretnék menni. Természetesen elengedett, adtak nekem vonatjegyet, lementem Lausanne-ba. Emlékszem, december 23-án utaztam oda. Várt engem az állomáson, hatalmas, gyönyörû autója volt. Ott volt vele a nagynéném is, az apám nõvére, aki épp nála volt látogatóban, és borzasztóan örültem. Elvittek Montreux-be a legjobb cukrászdába, a hatalmas terasza a Genfi-tóra néz. Emlékszem, azokat a finom süteményeket ettem ott, és ott laktam a szállodában az unokatestvéremnél, és borzasztóan élveztem.

Megismerkedtem Leo Rindererrel, akit akkor neveztek ki docensnek, s aki a mélyhõmérsékletû fizikával foglalkozott. Azt mondja, éljen az osztrák–magyar monarchia, és rögtön kinevezlek asszisztensemnek. Akkor az asszisztense lettem, és benn az egyetemen ott éltem, fizetést kaptam. Ez az osztrák fiú késõbb professzor lett, és mondta, hogy jöjjek el hozzá doktorálni. Mondtam neki, komputerekkel szeretnék dolgozni, és el szeretnék menni az IBM-hez. Fölhozott engem magával, eljött velem Zürichbe, ott volt az IBM kutatólaboratóriuma. Kimentünk oda, bemutatott Erdõs Palinak. Õ odament velem az igazgatóhoz, és azt mondta, hogy honfitársam, szintén fizikus, és szeretné, ha itt dolgozna. Rögtön kaptam munkát, együtt dolgoztam egy angol professzorral. Nagyon kellemes ember volt, Cambridge-bõl jött oda, én voltam az asszisztense, együtt végeztük a kísérleteket. Azok elõkészítése meglehetõs munkával jár.

Egy évig dolgoztam vele, és mondtam neki, te Eric, úgy hívták, Eric Sheldon, én szeretnék egy komputerrészleghez menni, mert én a komputerekkel szeretnék dolgozni, az volt az elképzelésem, hogy ott építem föl a jövõmet. S õ segített átmenni a IBM-nek a komputeres részlegéhez, ott dolgoztam négy évig, ott tanultam meg a komputerszakmát: szoftvert, a programozást, mindent, ami a komputerrel kapcsolatos. Ez volt a kiindulópont. Egy nagyon kedves, nagyon jó fõnököm volt, Hans Humbel. Nagyon okos, nagyon ügyes ember volt, aki nagyon mélyrõl, lentrõl kezdte el, a szülei nagyon szegények voltak. A csomagokat hordta, és úgy végezte el az egyetemet, kiváló ember volt. Õ az eszével csinálta a vagyonát, semmi pénze nem volt, és most van vagy 150 millió svájci frankja. Nagyon gazdag ember. Együtt dolgoztam vele vagy 25 évig.

– És te hány millió svájci frankot kalapáltál össze?

– Én nem kalapáltam össze sok millió svájci frankot, de összekalapáltam egy házat, ami elment, amikor elváltam.

– A magánéletrõl egy kicsikét késõbb.

– Az IBM-nél dolgoztunk négy évet, és utána mindketten Humbellal átmentünk egy tudományos nagykomputerre, ami akkor a legnagyobb volt a világon, ezt úgy hívták, hogy Controll Data Corporation. Átmentünk mind a ketten a Controll Datához, és mi voltunk a két elsõ európai alkalmazottja, és én egész Európában adtam el, Olaszországban sokat jártam és adtam el, a CNEN-ben, az Olasz Atomkutató Laboratóriumban.

– Mikor álltál saját lábadra?

– 1974-ben. Addig dolgoztam elõször az IBM-nek ’61-ig, a CDC-nek három évet, utána hat évig dolgoztam az UNIVAC nevû cégnél. Annak idején ezek építették az legelsõ komputert a világon. Itt én voltam a dél-svájci menedzser. Genfben laktam. Kaptuk az elsõ nagy komputert, akkora volt, mint ez a két szoba együtt. Ez volt az elsõ komputer, amely a telefonvonalon keresztül kommunikált. Mi dolgoztuk ki az elsõ szoftvert, az elsõ programsystemet, amivel ez tudott nyolc másik svájci várossal kommunikálni.

– Voltak amerikai barátaim, és az egyik barátom fölhívott, hogy te, Thomas, volna egy jó ötletem. Itt van egy cég, mobil adatelfogás, Mobil Data Entry System, úgy hívják, hogy Telxon. Ezeket a NASA-nak dolgozták ki. Ez egy új dolog, te meg tudod kapni rajtam keresztül a képviseletét Amerikából, gyere át. Átmentem, Texasban volt ez a cég, és megkaptam a képviseletét, és erre lettem önálló, akkor alapítottam egy részvénytársaságot Svájcban. Úgy hívták, hogy Telxon AG. Ez a terméket képviselte. Volt egy svájci ismerõsöm, aki azt mondta, vigyázz az amerikaiakkal, mert õk azt akarják, hogy te kikapard nekik a gesztenyét. A Telxon AG az én nevemen volt. Másfél év után bevezettettem Svájcban, és a Migro, az élelmiszerlánc vette tõlem százszámra ezeket a készülékeket. Ez egy nagyon jó szisztéma volt. Akkor valóban jöttek az amerikaiak, amikor vagy ötszáz készüléket eladtam, és azt mondták, na, most õk átveszik megint ezt a játékot. Mondtam, hogyan gondolják, velem mi lesz. Hát már rám nincs szükségük. Mondom jó, de akkor át kell keresztelni a cégüket, mert a Telxon név az az enyém Svácjban, nem a maguké. És ha én azt mondom, hogy nem adom azt a nevet maguknak, akkor maguk nem hozhatnak be egy készüléket sem ez alatt a név alatt. Akkor látták, hogy nem megy ilyen egyszerûen a dolog, akkor kivásárolták. Ez arra az idõre esik, amikor vettem a házamat Wädensville-ben, Zürichtõl 20-22 kilométerre, a Zürichi-tó északi oldalán, ott megy el a vasút.

– Nem mondtad, mikor nõsültél.

– 1964-ben nõsültem. Magyar feleségem volt, úgy ismerkedtünk ott meg, hogy nekem volt egy unokanõvérem, Markó Magdi. Õ Bázelban tanult, ott végzett mint biológus, ott doktorált, a professzora a Sandoz gyógyszercégnél dolgozott, és ott élt Bázelban. Fölhívott egyszer engem telefonon, hogy te, Tomi, gyere át hozzám Bázelba, mert van egy lakótársnõm, nagyon csinos nõ, gyere el, érdemes átjönni. Mondom, igen?, ültem is vonatra, és mentem át Bázelba. Tényleg nagyon csinos lány volt, elvettem feleségül egy évre rá. Õ is ’56-ban ment ki, és úgy volt, hogy tulajdonképpen a szüleim ismerték az õ anyját. Nagyon híres családjuk volt, az õ családjukban egy Árpád-házi hercegnõ is volt, IV. Béla lánya. Az övéké volt Nógrád vára, Ghyczynek hívták õket. Nagyon jópofa nõ volt, 17 évig voltunk házasok, három gyerekünk született.

– A szüleid mikor haltak meg, és hol?

– Az apám még meglátogatott engem, kapott útlevelet ’63-ban, kinn volt nálam három-négy hónapot. Hazajött, és nemsokára szívszélhûdésben meghalt. 65 évesen, fiatalon halt meg. Az édesanyám itt lakott, ebben a lakásban. Édesanyám ’95-ben halt meg, egy rablógyilkosságnak esett áldozatul, itt a ház elõtt... Az apám halálakor úgy volt, hogy azon a napon egy nagyon fontos tárgyalásom volt az atomkutatónál. Akkor még együtt dolgoztam Humbellal. Följöttem tárgyalás után, kérdezte, hogy hogy volt, s elmondtam neki röviden. Azt mondja, te, egy nagyon szomorú dolgot kell neked mondanom, tegnap este meghalt az apád. Tegnap idetelefonáltak neked, és elmondták. Én tudtam, hogy számodra milyen fontos tétje van a mai napnak, és nem hívtalak föl tegnap téged, azt mondtam, hogy majd ha visszajössz, és vége van a dolognak. Nem tudtál volna tárgyalni, biztos. Ez nagyon meghatott. Annyiban volt igaza, hogy ha tényleg nem tudok idejönni, és úgysem tudok vele lenni, akkor tényleg, hogy egy nappal késõbb vagy elõbb tudom meg, nem segít semmit a dolgon. Visszagondoltam, hogy mi volt akkor éppen, amikor meghalt. A Chateau de Chionban voltam, és azon elmélkedtem ott, hogy itt volt Bonivar, és itt kellett végignéznie, amint a fiai meghalnak egyik a másik után. Elfogták, és a hat fiával együtt a hét oszlophoz voltak odaláncolva. Õ kapott enni, a fiai nem, és ott kellett végignéznie, amint azok éhen halnak.

– Borászkodás?

– 1992-ben egy komputeres cég, a Data General megbízott engem azzal, hogy az ORFK-nak egy komputerrendszert szereljek föl. Abban az idõben kezdõdött a kárpótlás, és arra gondoltam, hogy elkezdem a borászatot. Árverésen jutottam hozzá a szomszédunkban, Tokaj-Hegyalján József fõherceg pincéjéhez. Eredeti tervem szerint Habsburg–lotaringiai Borászati Társaságot alapítottam volna, de a nevét Habsburg Ottó kérésére Royal Palatinra kellett volna változtatnom. Aztán megvettem a Szegi-tanyát, beindult a Dusóczky Pincészet, és azóta elég szép eredményeket tudunk felmutatni.

– A Habsburg név amolyan „húzó” lett volna?

– Bizony, a jó bornak mégis kell cégér…

A beszélgetés végén szó esett még arról, hogy Dusóczky Tamás, a lovag õsök leszármazottja maga is lovag, egy borrend nagymestere, kerékpáros múltjának emlékét a szövetségben vállalt tevékenysége jelenti, no meg az, hogy gyakran tekeri hegynek fel a biciklit.