Varga Gábor próza- és drámaíró (Nagyvárad, 1948). Vegyészmérnök, fõkutató, az Irodalmi Kerekasztal titkára a hetvenes években. 1991-tõl a Bihar megyei RMDSZ elnöke, államtitkár, jelenleg az Állami Találmányi és Védjegyvédelmi Hivatal vezérigazgatója Bukarestben. Legutóbbi kötete: Kronosz elkomorulása, történelmi elbeszélések, 1996.

Varga Gábor

Az Ararát üzenete

„Kik tanúi voltatok annyi szenvedésnek Hogy tudtatok annyi századon át Megmaradni ilyen tisztának, szépnek, Míg visszaragyogott rátok a világ.”

(Szilva Kaputikján: Örmény szemek)

„Shadu rahem Hayastan kam” – diktálta be a telefonba csodálkozó hangon a hagyományos örmény köszöntést Varuzsán Pambukcsján, mikor az otopeni-i repülõtérre menet közölted vele, hogy néhány órán belül Jerevánba utazol. Szinte láttad, hogy húzta össze bozontos szemöldökét s rezzentette meg torzonborz fekete szakállát a váratlan, bár minden bizonynyal számára hízelgõ hír hallatán. Legutóbb épp a Cotroceni Palotában találkoztatok egy röpke kézszorítás erejéig, Robert Kocsarján örmény államelnök hivatalos romániai látogatása alkalmából; akkor került aláírásra többek között az az együttmûködési szerzõdés, amelyben a két ország szabadalmi hivatala kölcsönös tapasztalatcserére kötelezte el magát, s amelynek eredményeként ez a régóta tervezgetett kapcsolatfelvétel végre-valahára létrejöhetett. A romániai örménység parlamenti képviselõje nem kis elégtétellel nyugtázta akkor ottani jelenlétedet, hiszen ami azon a délután akkor ott történt, az minden bizonnyal valahol az õ sokesztendõs munkájának a betetõzését is jelentette. Ezért is fordulhattál most hozzá minden körülményeskedést mellõzve, néhány protokolláris örmény nyelvû köszöntés – köztük a fenti „Örömmel jöttem Örményországba” – utazás elõtti elsajátítása végett…

S most itt ülsz a közelmúltban átépített schwechati repülõtéren, s miközben a rakoncátlankodó tudatalattidból mindegyre az erdélyi közéletet meghatározó híres nagy famíliák: a Kabdebók, a Gajzágók, a Lázárok, a Hollóssyak, a Lászlóffyak, a Bogdanovitsok, a Patrubányok, a Jakobovitsok családneve, a gyergyószentmiklósi és szamosújvári örmény templomok látványa, Kányádi Sándor fájdalmasan szép verssorai – „s ki érti már a megmohosodott / márványon az örmény feliratot” (Örmény sírkövek) – tódulnak elõ, a pontban éjfélkor induló jereváni gépre várva a néhány órája kapásból lediktált üdvözlõ-frázisokat magolod: „Barev dez. Es shat urakhem mer handipman dzes ev dzer ashatakitsneri het” (azaz „Üdvözlöm. Nagyon vártam ezt a találkozást Önnel és az Ön munkatársaival”)… Odakinn a naplemente fényében sorra szállnak le a világ négy égtájáról érkezõ gépmadarak, többnyire az Austrian Airlines cégjelzésével, a hangosbemondó érthetetlen angolsággal szinte percenként hadar valami életfontosságú közölnivalót, miközben a félhomály mind uralkodóbbá lesz, a szuvenír-boltok lassan bezárnak, a sörözõk-kávézók szerre elnéptelenednek körülötted, s már csak a legutolsó három járat utasai csellengnek unatkozva ide-oda az egész tranzit-részlegen.

Bécs határában beesteledett...

„Örményország, hivatalosan Örmény Köztársaság, Örmény Hayastan vagy Hayastani Hanrapetut’yun, Kaukázuson túli ország, a Szovjetunió egykori tagköztársasága, Délnyugat-Ázsia nagy múltú régiójának letéteményese. Noha a történelmi Örményország határai jelentõsen megváltoztak, a régi Örményország azon a területen terült el, amit ma Törökország északkeleti részeként, illetve az Örmény Köztársaságként ismerünk. Ez utóbbi a legkisebb a három Kaukázuson-túli állam (Grúzia, Azerbajdzsán, Örményország) közül [...] Északon és keleten az Örmény Köztársaság Grúziával és Azerbajdzsánnal határos, míg nyugaton Törökországgal, délkeleten pedig Iránnal. Nahicseván, az azerbajdzsáni enklávé délnyugat felõl határolja. Örményország fõvárosa Jereván. Területe 29.800 km2. Lakossága (1996-os becslés): 3.765.000.” (The New Encyclopaedia Britannica, 15th edition, London, 2002)

Hogy aztán néhány óra múlva, az Európa szálló második emeletén félkábán az ablakhoz vonszolván magad, az eléd táruló látvány annál sokkolóbban hasson rád, a retinádba hasító panoráma élménye annál egyértelmûbben zavarja ki a testedbõl az éjszaka folyamán beléd telepedett fáradtság legutolsó maradékát is. A memóriád ugyan még ugyancsak élénken õrizte a magad mögött tudott több mint háromezer kilométeres út minden törõdöttségét, a kora hajnali érkezés megannyi negatívumát: a gyér fényû neon-égõkkel éppen hogy kivilágított repülõtér látványát, a ragacsosan piszkos érkezõcsarnok áporodott szagát, a csigalassúságú útlevél-ellenõrzés kínos hangulatát; a mindennek, csak udvariasnak nem nevezhetõ orosz nyelvû faggatózást az utazásod célja és idõtartama felõl, az éppen csak mûködõ szállítószalag melletti elnyújtott várakozást. S ha az ablakod alatti látnivaló csak még jobban rálicitált erre a primer nyomor-élményre: hullámpalával fedett viskók tömkelege, egyikük-másikuk félig összeomlott állapotban, keveredve mindez a néhai szovjet-rendszer típustömbház-örökségével, néhány megkopott vakolatú hat-hét emeletes épület látványával, miközben közvetlenül a párkányod elõtt, szinte kéznyújtásnyira, egy félig megdõlt villanypózna éktelenkedett, rozsdás, kifosztott elosztótáblával, szabadon himbálódzó huzalokkal, lepattogzott mázú porcelángombákkal – a háttér látványa mindenért, de az égvilágon mindenért kárpótolt...

A felhõtlen, kristálytiszta, búzavirág-kék égen ugyanis vakítóan ott fehérlett, ott emelkedett, ott tornyosodott föléd az örmények szent hegye – az Ararát. Az az ötezer-százvalahány méter magas, piramis formájú hegyóriás, amelynek tetején a Biblia szerint az özönvíz múltával Noé apánk bárkája valaha fennakadt. Az az örök hóval és jéggel borított, kétcsúcsú kialudt vulkán, amely kiindulópontja megannyi modern katasztrófaelméletnek és hagyományos Kaukázus-legendának. Az a pont, ahonnan az emberiség hajdanán újrakezdhette a Föld visszafoglalását...

– Barev tesang! – fogadtak néhány perc múlva szívélyesen vendéglátóid a szálloda elõcsarnokában. – Welcome to Armenia! Welcome to Yerevan!...

„Én vagyok Meszrop Mastoc... Hazámat darabokra tépte az ármányos Bizánc és a perzsák birodalma. És se Nagy Tigrán kardja, se Világosító Gergely keresztje és mécsese nem tudta megmenteni földünket mindaddig, amíg örmény nyelven, örmény betûkkel le nem írtuk a nevét...”

(Gevork Emin: Az örökkévalóság vándora)

„Örmény ábécé, az 5. században az örmény nyelv számára kifejlesztett és mindmáig használatban lévõ írás. Valószínûleg jelentõs görög ráhatással a perzsiai Pahlavi-abécébõl származik. A helyi hagyomány szerint az örmény ábécét az 5. század kezdetén Mesrop Mashtots találta fel, Nagy Izsáknak (Sahak), az örmény apostoli egyház legmagasabb vezetõjének, görögül Rufanosnak a kezdeményezésére. Az Izsák alapította fordítóiskola révén lett a Biblia az új írásra lefordítva. A legrégebbi fellelhetõ örmény dokumentumok a 9–10. századból valók.”

(The New Encyclopaedia Britannica, 15th edition, London, 2002)

„Én vagyok az a fiatal és öreg könyvmásoló, aki sötét kolostorcellában gyertyafénynél másoltam gondos betûkkel az életem nehéz idõszakait megörökítõ kéziratokat és könyveket. Kezem elenyész egyszer, de betûim fennmaradnak – mondtam, vigasztalást keresve azokban a komor napokban. És bár kezem porrá lett, betûim túlélték a századokat...”

(Gevork Emin: Az örökkévalóság vándora)

Már amikor nekiindultál a Matenadaran valóban impozáns lépcsõsorának, illedelmesen fejet hajtva az örmény mûvelõdéstörténelem egyik nagy géniusza, a tanítványát oktató Meszrop Mastoc monumentális ülõszobra elõtt, tudtad jó elõre, hogy nem mindennapi élményben lesz részed nemsokára. Vendéglátóid idejében felkészítettek az e látogatáshoz elengedhetetlenül szükséges tudnivalók özönével – azzal például, hogy a több mint kétszázezres tételével, köztük a tizenegyezer felbecsülhetetlen értékû örmény és ezer más (arab, perzsa, grúz, kínai) nyelvû kéziratával a Matenadaran a világ egyik legnagyobb levéltára, az egyetemes kultúra egy olyan kincsestára, ahol a tárolási körülmények abszolút katasztrófa-biztosak, hogy az itten tárolt állomány az egyik legszebb bizonyítéka az egyetemes örménység összetartozás-tudatának stb., stb. – mégis, amikor az örmény kultúra neves férfiúit megörökítõ óriás-szoborsort magad mögött hagyva betessékelõdtél az oszlopos fõbejáraton, s a messzi Nyugatról érkezett fõvendég tiszteletére (ezt is megélted!) az idõ sárgította vászonlepedõk sorra emelkedtek fel a betörésbiztos, többtucatnyi nyolc-kilencszáz vagy éppenséggel ezer esztendõs kódexet és kéziratot rejtõ tárlók üvegjeirõl, egyszeriben végigborzongott rajtad valami egyedi tiszteletérzés. Valami csak nagy ritkán elõadódó kultúraáhítat... Az elébed táruló színpompás miniatúrák és iniciálék ugyanis egy olyan ritka egyvelegét nyújtották a nyugati és keleti ábrázoló mûvészet ötvözõdésének, a keresztény és mohamedán életszemlélet egy olyan sajátos keveredését, amit az ideig nem is tudtál elképzelni. A betûk perzsa származású indás díszítése éppúgy felismerhetõ volt ezekben a kéziratokban, mint ahogy azonosítani lehetett a keresztes hadjáratok Nyugat-Európájának kora középkori emberábrázolását is. S amikor pedig a külön számodra kirendelt idegenvezetõ hölgy ékes angolsággal sorolni kezdte a bemutatott evangélium-kéziratok elkészítésének idejét: 887, 1038, 1211, 1224 – az elsõ évszámra kétszer is rákérdeztél –, valami végtelen csodálat- és irigység-egyveleg lett úrrá a lelkeden. Milyen különleges világ lehetett itt annak idején, futott keresztül agyadon hirtelen a gondolat, miféle egyedi társadalomszerkezet, amely lehetõvé tette egyáltalán ezeknek a csodálatos mestermunkáknak az elõállítását! Micsoda egyidejû kultusza uralkodhatott itt, ezen az idõ próbálta kõvidéken a hitnek és a szépnek! S ráadásul mindez mikor!... Az ezeréves örmény betûket silabizálva Károlyi Gáspár otthoni Biblia-fordító munkája jutott véletlenül az eszedbe – a 16. század közepe tájáról! Nos, ezeknek itt már az ötödik század elsõ évtizedében saját örmény Bibliájuk volt! Akkor, amikor Hieronymus (Szent Jeromos) még csak a latin nyelvû Biblia, a Vulgata fordításával bajlódott!... Másfél ezer év óta saját Biblia, saját írásbeliséggel! Hány nemzet tud széles e világon ilyen teljesítménnyel eldicsekedni?...

Amikor pedig a legelsõ örmény õsnyomtatvány, egy 1512-ben Velencében elõállított, megsárgult lapú könyvecske bemutatásával a metszett betûk világára került sor, a felsorolt adatok hallatán valósággal tátva maradt a szád: Lemberg– 1616, Milánó–1621, Párizs–1633, Amszterdam–1660, Lipcse–1680, London– 1736, Ecsmiadzin–1772, Madras–1772, Trieszt–1776, Szentpétervár–1781... Micsoda egész világra kiterjedõ szédületes szétrajzás! Micsoda görcsös igyekezet, hogy még a legkilátástalanabb diaszpóra-létben is az anyanyelvû kultúra és az õsi hit, az Írás és a Nyelv továbbadassék! S ugyanakkor milyen csodás egymás számon tartása! Micsoda tudatosan mûvelt egymásra figyelés!... Hát bizony igen-igen volna mit tanulnunk nekünk, a négy világtáj felé ugyancsak szétszórattatott magyaroknak is, az itt példásan összegyûjtött könyvek és kéziratok sorsából. Bizony volna mit elsajátítanunk ennek a sziklához tapadt levéltárnak a példájából. Ha mást nem, legalább annyit, hogy a múlt értékeinek megbecsülése jövendõ nélkül nem létezik!..

– The culture remain! – szólalt meg melletted halkan, meghatódottságodat látva, az egyik vendéglátótok – Everything remain!...

Csak bólintani tudtál erre az otthon annyiszor lesajnált közhely-igazságra...

„Parázsra lelve hûlt hamu-mélyen,

Lángokat szítok, melengessenek,

Keltem enyéim, faggatom szépen,

S míg hû szavuk szól, megpihenhetek.”

(Hamo Sahjan: Fáradt életem)

A májusi zápor pillanatok alatt elmosta a jereváni esti korzó forgatagát. A jobbára lehurbolt kocsik tülekedésébõl álló autóforgalom alig néhány perc teltével látványosan lecsökkent, a járdák elnéptelenedtek, miközben az üzletek bejáratai, a napernyõs vásárlókioszkok, a fedett buszmegállók zsúfoltságig teltek az alájuk menekült bõrig ázott járókelõkkel. A lezúduló esõcseppek nagy szemû hólyagokat pukkantgattak az aszfalt közepén, a hirtelen életre kelt alkalmi patakocskák megtáltosodott erõvel törtek medret maguknak, az útszéli csatorna-rácsok pedig alig bírták magukba nyelni az odasodródó barnásszürke áradatot.

A hirtelen kiürült kerthelyiség hangszóróiból Charles Aznavour (született Aznavurján) énekelt. A fák között kifeszített vetítõvásznon képszerûen is megjelenített világsztár a keresésrõl és a szerelemrõl, a hûségrõl és a csalódásról, egyszóval az élet igazán nagy kihívásairól dalolt, fülbemászó dallamossággal, idegborzongató hangon, egykettõre megtalálva a hallgató tudatalattijához a bejáratot. Igazán varázslatos este volt. Ha nem lettél volna tökéletesen tisztában azzal, hogy alig pár száz kilométerre vagy Teherántól, nagyon könnyen azt hihetted volna, hogy Párizs valamely nyári mulatójában ért utol az ítéletidõ. Köröskörül francia világmárkák fényreklámjai, az utcán az asszonyokon az európai divatházak ruhakreációi, a levegõben pedig a legszebb francia sanzonok egyedi dallamai. Mi ez, ha nem Európa?...

– Look, Mr. Varga, twelve year ago I live in Moskau – törte meg hirtelen a sanzon-melankólia hangulatot a melletted ülõ vendéglátód, az Örmény Szabadalmi Hivatal negyvenvalahány éves elnöke, Ármen Azirján. – I was a verry successful businessman. I have a lot of money. I have a very good financial situation. But, but it was not enough. I was not in my country. My country is here. I am Armenian...

Aznavour éppen egy újabb slágerére tért rá, most éppen Párizsról énekelt...

– I don’t no if you can understand me: I like this country. I like this people. It is my home. It is my country. Realy it is... I like Armenia...

Nem válaszoltál semmit. Mit is lehetett volna erre a váratlanul kibuggyanó, szívbõl jövõ vallomásra hirtelen mondani?... Egyszerûen csak megemelted a bronzszínû konyakkal félig töltött poharadat:

– For your country!...

„Ha az én szóbeli áldozatom kedves

néked,

Hadd csatlakozzanak elõdeink

ajándékai,

Ha pedig valaki elveszti lelki erejét,

Újítsd meg a benned ezen imákkal

bízók elszántságát,

Ha pedig a bûnök földig rombolják a

remény oszlopait,

Ezt imákkal, mint megmunkált

kövekkel,

Támasztó jobboddal emeld fel újra

õket,

Ha pedig az elsõ reményeket a bûnök

kardja széthasogatja,

Kösse össze akaratod, mindenható.”

(Grigor Narekaci: Siralmas énekek)

„A történész Agathangelosz szimbólumokkal teljes elbeszélésben mondja el részletesen azokat a dolgokat, amely a hagyomány szerint népetek tömeges megtérését kísérték. Az elbeszélés két hõs gondviselésszerû és drámai találkozásával kezdõdik: az egyik a pártus Anak fia Gergely, aki a cezáriai Kappadókiában nevelkedett, a másik az örmény király, III. Tiridát. Elõször egy összeütközés történt, mert Gergelytõl a király azt követelte, hogy áldozzon Anahit istennõnek. Õ ezt megtagadta, és elmagyarázta az uralkodónak, hogy egyedül egy a teremtõje az égnek és a földnek (...) Kegyetlenül megkínozták, de Gergely Isten erejével állhatatos maradt. Amikor a király ezt látta, mély és sötét kútba dobatta Gergelyt, amelyben kígyók éltek, s ahonnan senki sem került ki élve. A Gondviselés azonban egy jámbor özvegy keze által táplálni kezdte Gergelyt, s így õ hosszú éveken át sértetlenül élt a kútban.

A történet következõ eseménye Rómában játszódik, ahol Diocletianus császár megpróbálta elcsábítani Hripszimé szüzet, s õ, hogy elkerülje a veszedelmet, néhány társnõjével elmenekült Rómából és Örményországban keresett menedéket. Szépségére felfigyelt Tiridát király is, s õ is meg akarta szerezni magának. Amikor látta, hogy semmire sem megy, Hripszimét társnõivel együtt kegyetlenül megkínoztatta és megölette. Büntetésül e szörnyû tettért Tiridát vaddisznóvá változott, és nem kapta vissza emberi alakját mindaddig, amíg égi jelnek nem engedelmeskedve ki nem szabadította Gergelyt a kútból, amelyben õ immár 13 éve élt. Amikor a szent imádságára újra emberré változott, Tiridát megértette, hogy Gergely istene az igazi Isten, s elhatározta, hogy családjával és hadseregével együtt megtér és az egész országban hirdetni kezdi az evangéliumot.

Így történt, hogy az örmények megkeresztelkedtek, és a kereszténység a nemzet hivatalos vallása lett. ” (II. János Pál pápa apostoli levele az örmény nép megkeresztelkedésének 1700. évfordulója alkalmából, Vatikán, 2001. február 2.)

Állni Geghard kolostorának ki tudja, hányadik emeletén és melyik termében, csodálni az egyedi faragású tartóoszlopokat – a misztikus épphogy-megvilágításban még véletlenül sem találsz két azonos díszítõelemet rajtuk! –, az ember nagyságúra kivésett, mitikus véderõvel felruházott sajátos faragott kõkereszteket, a kacskarokat, valamint a különféle bibliai történeteket ábrázoló, aprólékos türelemmel kivésett kupoladíszeket, végigfuttatni tekintetedet a boltívcsúcsok közelében alig-alig észrevehetõ ovális mennyezetréseken – melyeken át már a feletted lévõ szentéllyel vagy éppenséggel Isten szabad egével teremtõdik meg a közvetlen kapcsolat –, az oldalfalak pompás keleti ornamentikáján, a vastag kõasztalokra tett homoktálcák imbolygó gyertyalángtengerén. Állni döbbenten, némán, mintha idõtlen idõk óta itt bámészkodnál ebben az egyre sejtelmesebb, egyre titokzatosabb barlangsötétségben, mintha nem is másfél-két óra, hanem egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy egy rozoga Volgába beszuszakolódván magatok mögött hagytátok az örmény fõvárost és nekiindultatok a hófedte Aragác tiszteletet parancsoló kõrengetegének; mintha nem is negyven, de legalább négyezer kilométernyire volnátok a modern civilizáció megannyi magamutogatásától, zûrzavarától, bábeli tülekedésétõl; állni, álmélkodni, átlényegülten csodálkozni – és hallgatni, hallgatni, hallgatni a Csendet... Itt bizony minden kõfaragás egy külön emberi sikolyt rejt magában; itt minden egyes díszítõelem egy-egy valódi kõbe költözött fájdalom. Évszázadok férfizokogása rejtõzködik itt, ezekbe a faragott sziklákba bezárva. Nemzedékek hosszú sora suttogja – suttogja? ordítja teli torokból a füledbe! – a maga tehetetlen Siralmas Énekét...

– This is a really Armenia!... The stone country...

Itt állsz tehát hosszú-hosszú percek óta sziklának vetett háttal, oszlopnak támasztott fejjel – és borzongó idegszálaiddal fürkészed az Idõt. Csipp-csupp-csipp-csupp – hallgatod az alápottyanó vízcseppek ütemes csobbanását az egyik távoli sarokból: visszhangos medencébe-merülésük csak még jobban ellensúlyozza a körülötted beálló csend történelem-elõtti mélységét. Micsoda iszonyatos súlya lett itt hirtelen a föld alatt mindennek! Micsoda döbbenetes egybesûrûsödése a megszenvedett Életnek! Társaid ugyan már rég elõresiettek – a turistacsalogató emléktárgyárusok itt is kiteregették már talmi portékáikat a kolostor kapuja elõtt! –, senki emberfia nem zavarja alkalmi belefeledkezésedet a Mindenségbe, még véletlenül sem hallani a sötétben sehonnan semmiféle neszezést, mégis tudod, érzed, érzékeled: nem vagy egyedül. Teljes belsõ éneddel felajzva, valamennyi érzékszervedet készenléti állapotba helyezve: így, csakis így tudod megfejteni a magad számára a rád szakadt Félhomály valódi üzenetét. Azt, hogy ezekkel a sehol máshol a világon fel nem lelhetõ díszítésekkel, ezekkel az egyedi módszerekkel sziklába vésett kõkeresztekkel a barlangok mélyére, a nyaktörõ szurdokok védelmébe menekített Hûség panaszolja el most neked mindazt a kínt és nyomort, mindama szenvedést és megaláztatást, amelyet az elmúlt másfél évezred során ennek a sokat próbált kis népnek templom- s egyházalapító Világosító Szent Gergely óta e tájon megtapasztalnia megadatott. Azt, hogy hányszor kellett tatár és perzsa, arab és török hódítók elõl idemenekülnie a föld alá, hogy hányszor tizedelték bõszült fenevadak és vad földrengések, gyilkos árvizek és sziklát repesztõ álnok forróságok az ide iparkodót. Mennyi vér, mennyi szenvedés és menynyi pusztulás! S lám, a Hit megtartó ereje mégis minden nehézséget áthidalt, a Szellem akarata mindenen gyõzedelmeskedett: Ayrivank, „a barlang-kolostor”, a „hét templom” vagy „a negyven oltár kolostora” mindmáig megõrizte „a lándzsa hegyé”-t az egyetemes örménység számára. Az 1250-ben felvett Geghard neve ugyanis ezt jelenti...

– Mr. Varga! Were are you?.. Mr. Varga! Mr. Varga! Are you ready?...

Kifelé indulva, valami nehezen megmagyarázható belsõ késztetéstõl hajtva, odalépsz a kõasztalon vibráló lángtengerhez s a bejáratnál kezedbe erõszakolt gyertyák közül hármat sebtében odaállítsz az elõtted lobogó több száz társuk mellé. Egyet rég elporladt szüleid emlékéért, egyet a távolba szakadt gyermeked mielõbbi hazatértéért, egyet pedig „víg esztendõt” megannyiszor váró néped boldogulásáért. Úgy, ahogy ez itt errefelé évszázadok óta szokás. Ahogy itt ezt a barlangok mélyén továbbéltetett hagyomány megköveteli... Eleinte a három lángocska éppen csak pislákol, apró sárgás gömböcskéjük épphogy csak remegve imbolyog a vékonyka kanóc tetején, majd lassacskán erõre kapnak, szép egyenletesen hosszúkásra nyúlnak, s néhány perc múlva nyelvük már imponálóan naggyá nõve olvad bele a homoktálca lüktetõ lángegyetemébe. Úgy tetszik, kedvessé vált a Fennvaló elõtt az igyekezeted: valaki valahol odafenn felfigyelt reád. Valaki valahol a csillagokon túl meghallgatta néma könyörgésedet ...

S ki tudja, meglehet, talán még Kálvin János szelleme is megbocsát majd neked ezért a tévelygésért. Talán még az õ mindent regisztráló szigorú tekintete sem fog azonnal kiátkozásért kiáltani ezért az alkalmi liturgia-váltásért. Végtére is: „Post tenebras lux!”... A fény elõbb-utóbb mindenütt legyõzi a sötétséget...

„Megszületett népem, hogy itt éljen. Isten nem adott neki varázspálcát, amely képes lett volna megtörni a varázst, de adott kezet, adott eszet és kõvel felérõ türelmet. És népem elkezdte szálanként lebonyolítani az elvarázsolt gombolyagot, visszaadván a földnek a puhaságát, a virágoknak a színt, az erdõknek a susogást.

A nép kiforgatta a földbõl a köveket,

Templomokat épített.

Házakat és hidakat.

És, ó, jaj, temetõket.”

(Vardgesz Petroszján: Örmény vázlatok)

„Az örmény genocídium neve ’Metz Yeghern’, vagyis a ’nagy rossz’. Ezen a néven vonult be a történelembe a 20. század elsõ népirtása. Az 1915-ben véghezvitt tömegmészárlás több mint 1 millió 500 ezer örmény életét oltotta ki. A gyilkosok senkinek sem kegyelmeztek: ugyanaz a sors várt férfira, nõre, gyerekre egyaránt. A kétmilliós örmény kisebbségnek több mint 2/3-a eltûnt az élõk sorából. A szíriai Deir es Zor sivatag felé történõ deportálás szellemi és gyakorlati szervezõje az Egység és Haladás Pártja (Hytihad ve Terakki), az Ifjú Törökök mozgalom (Gene Turkler) politikai irányzata. Az örmények lemészárlását az ENSZ Emberjogi komissziója (1973) az 1900 utáni elsõ genocídiumként tartja nyilván.”

(1915. április 24.: egy elfelejtett genocídium, Il Quotidiano della Calabria, 2002. április 22.)

A Cicernakapert központi sétányán szinte vakítóan perzselt a kora júniusi napfény. Ha dombra jövet még termetes hárs- és juharfák árnyékában vezetett is az utatok, itt fenn már csak Isten szabad ege – és dél felõl, Törökország irányából az ezúttal még óriásabbá nõtt Ararát – maradt egyedül a fejetek fölött. Kétoldalt a gondos alapossággal ápolt zöldövezetben, a virágba borult díszcserjék között frissen meglocsolt facsemeték tucatjai – mindegyik elõtt egy bronztáblára örmény betûkkel felvésve az ültetõ neve és az ültetés ideje. Neves politikusok és világhírû mûvészek, számon tartott tudósok és köztiszteletnek örvendõ egyházi vezetõk neveit silabizálják ki sorra vendéglátóitok, miközben egy-egy szál fehér liliommal a kezetekben lassan lépkedtek a közelebbrõl mind imponálóbbnak és imponálóbbnak látszó emlékmû felé. Afelé a stilizált gránitvirág felé, amelynek összeboruló óriásszirmai mind egy-egy elpusztított örmény tartományt jelképeznek. S amely gránitvirág mellett a vádlón az ég felé magasodó, hosszában kettéhasított óriás lándzsahegy a 20. század legelsõ népirtására emlékezteti az alkalmi idelátogatót...

„Hallgasd meg, ó Urunk, a siralmat, mely e helyrõl száll hozzád, a megholtak szavát a Mec Jeghérn mélységeibõl, az ártatlan vér kiáltását, mely úgy esdekel, mint Ábel vére, mint Ráhel, aki siratja fiait, mert nincsenek többé. (...) Mélységesen megindulva az örmény népet ért rettenetes erõszaktól megrendülten kérdezzük önmagunktól, hogyan történhetett a világban ilyen embertelen eltévelyedés? De megújítva reményünket a te ígéretedben, ó, Urunk, kérjük, adj nyugodalmat az elhunytaknak a te békédben (...) Élõk és holtak Bírája, irgalmazz nekünk! Ter voghormja! Khrisztosz snorhja mez! Ter voghormja!”

(II. János Pál: Imádság a cicernakaperti emlékmûnél)

Benn a kõvirág kelyhében még a sziklák is énekeltek. Jajgatott a föld és jajgatott az ég, elemi erõvel zokogtak fel körülöttetek körös-körül a kövek: Komitász és Hacsaturján gyászakkordjai keveredtek a legõsibb örmény siratóénekekkel. Mindenünnen, még a lábatok alól is, a mélységes fájdalom, a visszafogott jajgatás hangja hallatszott. Egy idõ után még a levegõ is reszketni kezdett mellettetek a zenévé változtatott gyász határtalan mélysége miatt...

Az öröktûz körül virágok tömkelege. Mondják, az emlékmû felavatása óta bevett szokássá vált, hogy a fiatal örmény házasok legelsõ útja ide vezessen. Nem kötelezi erre õket senki sem, csupán a tulajdon lelkiismeretük, mégis, nincs olyan esküvõi menet, amely ne ejtené útjába ezt a helyet. De jönnek, jönnek szépszámmal – mondják – a mozogni is épp hogy csak mozgó öregemberek is, a világba szétszóratott örmény diaszpóra képviselõi, a túlélõk gyermekei; elhozzák õk is a felejteni nem tudás bizonyítékait, az emlékezés virágait. Ide, erre a Jereván délnyugati határában felépített emlékhelyre – mondják – minden örménynek egyszer életében kötelessége eljönnie...

A reátok zúduló váratlan élmény kõvé dermesztett valamennyiötöket. A nõk könnyeztek, a férfiak megrendült arccal bámultak bele a lángokba; valami nagyon-nagyon mély fájdalom sajdult fel egyszeriben mindannyiotok lelkében, Talán csak Auschwitz múzeum-barakkjaiban és a jeruzsálemi Jád Vásem koromsötét emlékcsarnokában érezted azt a torokszorító katarzist, ami ott hirtelen a mellkasodra telepedett. Talán csak ott – a 20. század ama másik megbocsáthatatlan tömeggyilkosságának a mementója elõtt – érezted azt a zsigeri elutasítás-élményt, amely akkor ott elöntötte a lelkedet. Mennyi vér, mennyi nyomorúság, mennyi gyûlölet – az emberi gonoszság miatt! Káin diadalünnepe Ábel teteme felett... S egyszeriben végigfutott gondolat-világodban ama teljes leltár, amelynek, akarva-akaratlan, immár magad is letéteményese vagy. Dédnagyapádra, nagyapádra, apádra gondoltál – mindegyiküknek megvolt a maga élete során a maga „külön bejáratú” deportálása, meghurcoltatása, házkutatása –, elõjött a tudatalattidból mindaz a már elfelejtettnek hitt, de valójában soha el nem felejthetõ megaláztatás- és háttérbeszorítás-élmény, amelyet végigélned számodra is megadatott. Anyád néhai elõtted eltitkolt sírása jutott az eszedbe, mikor elhurcolt apádra várt, meg tulajdon gyermeked hajdani szemrehányó tekintete, akit másodikos korában véresre vertek az iskolában, mert a folyosón az anyanyelvén mert megszólalni. Minden olvasott és megélt élmény újra végigfutott az agyadon, Franz Werfel éppúgy, mint Simon Magda, Jorge Semprun éppúgy, mint Kertész Imre, összeelegyedve mindama kiszolgáltatottságérzés-emlékkel, amelyet akkor éltél át, amikor az idõk folyamán ettõl is, attól is megfosztattál. Komitász zsoltárai hallatán minden újra elõjött benned, mindent fájdalom újra megelevenedett.

A cicernakaperti emlékmûben egyik percrõl a másikra hirtelen te is örmény lettél...

„És eljön a hajnal, ahol majd boldog

lesz az élet,

végül a világosság ezer és ezer lélekben,

és a te Ararát hegyed szent ormain

végül fellobban a jövendõ tüze.

Akkor majd, azon a hajnalon

új énekek és új költemények

fakadnak költõid ajkán.”

(Hovánnesz Tumánján)

Az Austrian Airlines feltúrázott gépe pillanatok alatt a magasba emelkedett. Elmaradt mögöttetek Zvartnoc az épphogy csak kivilágított kifutópályájával – micsoda bábeli zûrzavar uralkodott odabenn, a repülõtér épületében, a három egymás utáni moszkvai járat utasai közt; a teljes fejetlenség miatt majdnem elkéstétek az osztrák légitársaság jelentkezési idejét; el az itt-ott pislákoló fényû Ecsmiadzin õsi katedrálisával, katolikosz-sírjaival, kacskarokkal szegélyzett díszkertjével; el az örmény–török határt képezõ, bõvizûnek igazán nem mondható Araksz folyóval, õsrégi kolostoraival, kivilágítatlan településeivel; hogy aztán mire Jereván felé érjetek, a tegnap még oly szélesnek, még oly impozánsnak tûnõ körút is vékonyka fénygyûrûvé zsugorodjon, a Tamanján által megálmodott sugárutak is épphogy csak felismerhetõ parányi vonalakká váljanak alattatok. A reaktorok teljes hangerõvel bõgtek, a nyolcezer-ötszáz méteres utazási magasságot nem lehet olyan könnyen elérni...

Odakinn az éjszakai sötétben épphogy csak sejtõdtek, mintsem látszódtak a hegyek. A nagy ívben fordulni kezdõ gép ablakának támaszkodva bármennyire is erõltetted a szemedet, a négyezer méteres Aragác tegnap még hófödte csúcsai és gerincei helyett csak halvány körvonalakat tudtál bemagyarázni itt-ott magadnak, csak homályos árnyfoltok sugallták azt, hogy odalenn jobbról is, balról is örökhó-födte hegyóriások emelkednek. Sötét, barátságtalan fénytelenségben emelkedtetek egyre feljebb és feljebb; a kezdeti keleti irányt idõközben nyugatira váltó Airbus teljes erejével falta a kivilágítatlan égi országúton a kiszabott kilométereket: az ülések feletti képernyõ ötpercenként jelezte a repülési magasságot, az elért sebességet, az eltelt idõt...

Hogy aztán egyszer csak a bal oldalon egy vakító fénysugár szakítsa meg a sötétséget, s az addigi félhomályt pillanatok alatt egy természetfelettien gyönyörû ragyogás oszlassa szét. Az örök sötétség fojtogató hínárja felszabdalódott, a bizonytalanságot pedig azonnal felváltotta a bizonyosság: ha eddig lehettek is netán kétségeink útirányunk helyessége felõl, odalenn immár egy óriási gyémántkristály szórta ellenállhatatlan erõvel a fényt. Ennek a ragyogásnak az ereje mindent betöltött, ennek a mindenhova behatoló sugárzásnak immár nem tudott útjába állni semmiféle obskuritás.

A felkelõ nap az Ararát csúcsára tekintve gyönyörködött a maga erejében.

Reggel lett megint...