Kocsis Csaba 1959-ben született Berettyóújfaluban. Erdésznek tanult, aztán pedagógus lett, majd népmûvelõ, volt újságíró is. 1996-ban jelentek meg összegyûjtött publicisztikái Akit elrejtett az Isten címmel. Történelmi kisregénye II. Rákóczi György hadnagyáról szól. 1997 óta szerkesztõje a Bihari füzeteknek. Szülõvárosában kulturális menedzser, írásai az Együttben és az Új Holnapban jelennek meg.

Kocsis Csaba

Nemzetõrök

(Részlet A legelsõ pandúr címû készülõ regénybõl)

Azt mondta egyszer egy messze földet megjárt ember, hogy a sárréti utak olyanok, amilyennek a jó isten megteremtette õket. Nem igazított rajta csak hó, esõ, szél és nap. Néha olyan simára gyalulták a felszínét, mint a téli tavak jégpáncélját. Még a vándor is örömmel talpalt végig rajta poros csizmájában. A kiadós esõk után azonban megrekedt a víz. A nyikorgó, vánszorgó kerekeket fekete sár marasztalta, de ha megszáradt a sötét massza, abban sem volt köszönet. Az elmúlt napok égi áldása most is lassította a szekerek járását, de az idõ kedvezõ volt. A lenyugvó szeptemberi nap a legények hátán próbálgatta erejét. Miska Szõke Bénivel és a mindig panaszkodó Madar Janival lovagolt. Jó kedvük volt. Ha megelõzték a menetet, azt mondták, azért teszik: megnézzék, biztonságos-e az út. Aztán meg se álltak az elsõ kocsmáig. Leültek egy pillanatra, felhajtottak valami szíverõsítõt, és indultak tovább. A bihari hegyek egyre nagyobbaknak látszottak. Madar Janit nem hagyta nyugodni egy gondolat, sokáig emésztette magát, végül kibökte:

– Nem a bírónak kellett volna elkísérnie a csapatot?

– Bolond vagy, komám – nevette el magát Szõke Béni –, még huszárt faragtak volna belõle! Mi lenne akkor a faluval?

– Nekem azt mondta – szólt Miska –, ha eddig nem kellett elmennie a faluból, most már ezután se fog. Csak azt nem tudom, ha mindenki katonának áll, ki fogja megszántani a földet?

– Ez a veszély nem fenyegeti a Sárrétet, Miska – tette hozzá Jani. – Én se jöttem volna, ha nem muszáj, de ez a tíz hét elég lesz, hogy megmutassuk, nem a csecsszopókat küldték Udvariból!

– Még ha Jani mondaná, megérteném! De te? Mindig ott voltál a sûrûjében, ha összeakaszkodtunk.

– Ott lennék én most is…

– Félsz valakitõl? – gyanakodott a kis Madar.

– Nem fél, csak ugráltatják! – vetette oda Miska.

– Sarokba szorított az öreg? Hisz’ fél kézzel elintézhetnéd!

– Hol élsz te, Jani?! Nem a bíró uram fütyüli a nótát, hanem Kati lánya!

– Sok a beszéd! – terelte el a szót Szõke Béni. – Azt mondják, van még egy fogadó Váradig. Ki ér oda legelsõnek?

Béni és Miska fej-fej mellett vágtatott, Madar Jani egy lóhosszal elmaradt. Sokáig tartott, míg rájött, a bíró lánya már nem eladó. Legalábbis nem neki.

Öreg este lett, mire megérkeztek. Nem volt segítség, egy jóindulatú egyházfi mutatta, hova rakodjanak. Fiatal, vézna legény volt, nem hagyták, hogy cipekedjen. Már a vége felé jártak a kirakodásnak, mikor Madar Jani lecövekelt az egyik zsák mellett, és le nem vette szemét a palotáról.

– Mi van, komám, kifulladtál? – csapott a hátára Szõke Béni.

– Nem, csak számolok.

– Minek azt számolni, mennyi zsákot cipelsz? Nem a tiéd, és híja nincsen!

– Nem azt figyelem, az ablakokat. Csak a felsõ sorban többet számoltam eddig, mint az udvari fõutcán.

– Nincs erre idõnk, Jani, emeld azt a zsákot!

– A föld nyeljen el, most kezdhetem elölrõl!

– Az istenért, újra ne számold! Inkább kérdezd meg az atyát.

A fiatal pap, aki most érkezett, felfigyelt a hangos szóra:

– Az ablakokat számolják? – mosolyodott el egy pillanatra. – Ahány nap egy esztendõ, annyi van belõle.

– Háromszázhatvanöt… – a két legény szinte egyszerre mondta ki a nagy számot, és ezen Béni legalább úgy csodálkozott, mint a mindig értetlenkedõ Madar Jani.

– Számolta már? – kérdezte az egyház fiatal szolgáját.

– A holdat és a napot számon tartja az ember, de a csillagokat nem számolja senki… – aztán nem folytatta, csak lehajolt a zsákért, és mint a pelyhet, úgy tette a vállára. Béni és Jani elismerõen nézett utána.

A fiatal pap nem csak a zsákemeléssel vívta ki az udvariak tiszteletét. Az érmelléki bort is dicsérték, amelyik minden kirakott szekér után körbejárt. A zörgõ kerekek már vidáman nyiszogtak hazafelé, mikor a leendõ nemzetõrök még tétován toporogtak a lovaik mellett a papok utcájában, a zömök pillérekkel alátámasztott csehboltozatos folyosó elõtt. Hová, merre menjenek? Idegen volt itt számukra minden. Minden tekintet a két hangadót, Szõke Bénit és Kis Víg Miskát fürkészte, de most az õ arcukon is csak a tanácstalanság tükrözõdött: nem tudták, hol töltsék el a maradék idejüket reggelig.

– Abból a borból, amit kaptunk, ihatunk-e a városban?

A fiatal pap csak somolygott a legények zavarán:

– Az csak a püspök pincéjében terem.

Elnevette magát, mikor a sok csalódott tekintetet meglátta.

– Ne kornyadozzanak! A váradolasziak is esküsznek a borukra! Igaz, nincs is olyan jó – de ezt ne mondják nekik –, mint az érmelléki, de olcsóbb.

– Vezessen minket, atyám – csapott a hátára Miska egy barátságosat –, és követjük a pokol fenekére is, ha kell!

Nem messzire a Köröstõl találtak egy fogadót. Szõke Béni egybõl letelepedett a nagy tölgyfa asztalhoz, közvetlenül a bejárat mellett. A többiek követték példáját. Vettek egy-egy butélia bort, és apró kortyokban inni kezdtek. Lecsusszant volna az a nedû egyszerre is, mert valóban, nem is volt olyan rossz. Talán egy kicsit karcosabb, mint a püspöké, de azt a kevés pénzecskéjüket, ami maradt, a nehezebb idõkre tartogatták.

A tágas helyiséget szemmel láthatólag két társaság uralta. Feltehetõleg ismerték egymást, mert gyakran átszóltak egy-egy keresetlen szót a másik asztalhoz. Mikor a sárrétiek betoppantak, egy pillanatra elhallgattak, de meglátták a betérõk között a fiatal papot, biccentettek, és folytatták az évõdést ugyanolyan hangosan, mint annak elõtte.

– Ismeri õket? – kérdezte Szõke Béni bizalmasan.

– Nem mindegyiket, csak a hangadókat – magyarázta a fiatal pap. – Kortesek õk mindannyian! Az ablak mellettiek – hajolt közelebb –, azok helybéliek. Kecskés Mihály, Mütter Ferenc, gyakran megfordulnak itt, a másik asztalnál pedig a székelyhídi Pál János viszi a szót. De azzal vigyázzatok, mert az élõ fába is beleköt!

Úgy látszott, Miskát most sem kerüli el a jó szerencse, mert itt is kitûnt apró termetével. Mikor meghallotta, hogy az önkéntesek 12 koronányi díjpótlékot fognak kapni, az utolsó cseppet is kiitta a butéliából. Biztatta a többieket, kövessék példáját, mert hamarosan gazdag ember lesz, aki megengedheti magának, hogy meghívja a barátait.

– Mi van, te, madárfejû besenyõ, te is nemzetõr akarsz lenni? – szólt át a nagyhangú kortes. Sértésnek szánta, de Miska sose haragudott, ha a besenyõ õseit emlegették. Csak akkor vörösödött el a feje, ha a termetére tettek megjegyzéseket. Nem válaszolt. Nem gyávaságból, de mire megszólalt volna, a pap megelõzte:

– János, ne a kocsmában legyen nagy a szája – terelte másfelé a szót –, a gyakorlótéren mutassa meg, mit tud!

A virtusról aztán több szó nem is esett. Hajnalban együtt jelentkezett szolgálatra a három társaság. Az érmellékieknek a Draveczky testvérek mutatták meg a szálláshelyét, a sárrétieket és a váradolasziakat Nadányi József istápolta. Gencsy Pál, a nemzetõrök õrnagya elégedetten állapította meg, hamarosan teljes lesz a létszám. Két nap pihenõt rendelt el. A legények is nyúzottak voltak, de a döntést inkább az elcsigázott állatok miatt hozta meg a parancsnok. A teljes értékû munkához erõ kell, és neki együtt gondolkodó csapatra van szüksége. A legények két hétig lovagoltak fel és alá pattogó vezényszavakra a püspöki palota szomszédságában, a poros gyakorlótéren. Egyiknek se volt kedve most a felettük magasodó épület ablakait számolgatni, de Kis Víg Miska az egyik csendes minutában odaállt Nadányi elé:

– Alhadnagy uram, van itt egy legény a másik századból, akivel lenne egy kis elszámolnivalóm!

– Mit akar tõlem? Segítséget?

– Arra nincs szükségem! Csak engedélyt!

– Verekedni akar?

– Azt is lehet?

– Nem, azt nem!

– És a gyakorlópályán végigmenni? Csak mi ketten. Senki más, és vágta!

– Ez már más!

A századokban szétfutott a hír, verseny lesz. Pál János kelletlenül fogadta a kihívást. Õ már elfeledkezett az átmulatott éjszakáról, és napok óta nem ivott bort, ami tüzelje benne a haragot.

– Mi van, aprónép – vetette oda kelletlenül –, árulkodsz?

– Ne szájalj, komám! – nevetett a képébe Miska. – Érj utol, ha olyan nagy legény vagy!

Megereszkedtek a gyeplõk, a lovak nekilódultak, mintha megérezték volna, hogy ez nem olyan vágta, mint az eddigiek. Az elsõ kanyarig fej fej mellett haladtak. Miska csak a térdével ösztökélte a lovát, de a kortes az ostor nyelével püfölte a sajátját. Látta, nem boldogul vele. Mérgesen Miska felé csapott, de az ügyesen kitért elõle, így aztán a támadó még nagyobb hátrányba került. A sárrétiek kitörõ örömmel éltették a gyõztest, de a másik században sem lógatták az orrukat Pál János veresége láttán. Azt mondták, ideje, hogy valaki megleckéztesse!

– Látta a szablyákat, alhadnagy uram?

– Ne bosszants, Miska! Néhány csorba vasat én is láttam, de az nem fegyver, nem szablya. Még a kovács is elhajítaná, mert nem tudna vele mit kezdeni.

– Mit tenne, alhadnagy uram, ha a helyünkben lenne?

– Úgy tennék, mint a kovács, ha õszinte szót akarsz! De mint katona, aki parancsot teljesít, nem tudok mit mondani!

– Nekem volna egy ötletem – bökte ki az apró termetû legény.

– Min jár az eszed, Miska?

– A sárrétieknek ne adjon szablyát!

– Puszta kézzel csak nem küldhetlek a csatába benneteket! – ütközött meg Nadányi a javaslaton.

– Én sem úgy gondoltam! Van itt a szeredásában fokos mindenkinek, csak nyelet kell faragni hozzá. Jobban forgatják azt a legények akármelyik csorba szablyánál. A zászlószentelésig még van annyi idõnk, hogy ráfessük a nemzeti színeket a fokos nyelére.

Gencsy Pál, a lovas nemzetõrök parancsnoka örömmel fogadta a javaslatot. A zászlószenteléshez az Újváros kispiacterén sorakozott fel a két század. Enyhe volt az idõ, annak ellenére, hogy a magasban gyorsan röpülõ felhõfoszlányok néhány percre el-eltakarták a napot. A vizet fakasztó Szent László plébániatemploma és a Holdas templom között szinte elveszett a katonás rendben felsorakozott kétszázadnyi lovas. Frissen festett fokosok voltak a sárrétiek nyeregkápájához erõsítve, az érmelléki zászlóalj katonáinak oldalán pedig egy-egy éles szablya díszelgett. A fecskefarkú zászló egyik oldala piros-fehér-zöld színû volt, a másik oldalán pedig Bihar vármegye címere díszelgett, amely egyformán kedves volt az érmellékieknek és a sárrétieknek. A zászló rúdjára erõsített széles zöld szalagra a felszentelés napjának dátumát hímezték. A nemzetõrök nem voltak sokan, de a bámészkodók annál többen. A piacon mindig nagy volt a nyüzsgés. Most is. A ceremónia idejére azonban ünnepélyes csend telepedett a térre, még a galambok szárnysuhogása is hallatszott egy-egy beszéd között. A nagyváradi plébános egy széles fejû ezüst szeget vert a zászlónyélbe Szent István nevében, aztán szólt az emberi helytállásról, és azt mondta: „Keljetek fel és menjetek, mert ez nem a nyugalomnak a helye…” Mikor befejezte a beszédet, meglengette a lobogót, majd átnyújtotta a zászlótartónak e szavakkal: „Hordozzátok dicsõséggel!” A tömeg kettévált, és a zászlóalj megindult Arad irányába.

Október harmadikán már Temesváron voltak. Katalinföldön állomásoztak, mikor fülükbe jutott a hír, rácok fosztogatják Szárcsát. Krizsán százados megkérdezte, nincs-e kedvük megleckéztetni õket. A válasz nem volt egyértelmû. A frissen kinevezett tiszt csalódott volt, de odalépett hozzá Nadányi, haptákba vágta magát, és jelentette:

– Százados úr, az enyéim a Temesen át is követik, ha az élükre áll.

– Hányan vannak, alhadnagy úr?

– Háromszakasznyian, de válogatott csapat, kezeskedem értük!

– Ennyien mi is vagyunk – ordította Pál János, és az érmellékiek ezúttal nem hurrogták le.

Százan kerekedtek fel az õrnagy hívó szavára. Kis Víg Miska megtapogatta az oldalán függõ szeredást, és megnyugodott. A három vasfû, amit az öreg kovácstól kapott, ott lapul a négyszögletes csíkos tarisznyában. Nyugodt szívvel vágott neki az ütközetnek, mert tudta: nem fogja se kard, se golyó.

A rácok megfutottak, de felégették a hidat maguk után. Visszahúzódtak a folyón túlra. Szentül hitték, megmenekültek, a nemzetõrök azonban ki voltak éhezve a sikerre, és addig könyörögtek a századosnak, míg át nem úsztatott velük a túlsó partra. A rablók biztonságban érezték magukat. Õrt sem állítottak. Nagyokat kurjantgattak a tûz mellett, mert sokat ittak a nagy ijedségre. A magyarok lesbõl rohanták le õket. Óriási zûrzavar támadt, mikor Kis Víg Miska fokosát forgatva közibük vágtatott. A leghangosabbra akkorát sújtott, hogy azon minutába széthasadt a feje. A többiek fejvesztve menekültek. A nemzetõrök nem vesztettek embert, de a rácok közül három maradt holtan a füvön, és még egy foglyot is sikerült ejteni.