Fábián Sándor költõ, orvos (Nagyszalonta, 1937). Marosvásárhelyen diplomázott, kör-, majd üzemorvos, 1990–96 között a Kelet–Nyugat versrovatának szerkesztõje. Kötetei a hatvanas évek óta jelennek meg, Vörös csuklyában címmel 1987-ben a Kecsmetion gondozásában szamizdat- válogatás készült verseibõl.

Fábián Sándor

Áhítat nyitott Kék Ajtóra

Magamban hordom önnön világvégem.

Másként: halálom a tulajdonom.

Ám a Kék Ajtón túl, mennyei térben

nincs tulajdonjogom,

hisz, mint tanár-naplóban rossz jegyek,

a bûneim ott vannak ’lajstromon’…

Megbánni mindet… Biblia segít ki,

hogy sose késõ – míg élsz – a megbánás,

csak Szentháromság Urunkban kell hinni.

Hazudjak (még egy bûn!): – Jöhet az áldás,

hiszek, hiszek, Kék Ajtó, nyílj ki!

Hát õszintén, Istenem: az vagyok,

akit Te tudsz, az én-központú.

Én-sándor, én-világvég… S most, hogy akarok

dalolni Hozzád, bizonnyal fals-torkú.

Nyitott Kék Ajtót még reméljek?

Csak rációm pusztítsd el, kérlek!

…ki vénen ír

Illene élnem hetvenes létkort?

Persze – ha nem lennék oly szétszórt.

Rossz rímbohóc, ki vénen ír?

Kínrím az ír s ily írt ki bír?

Ritmus-sebem rímkötést hord.

Szalontai szomorú-vers

Csináltam sárkányt, nádszál-csillagot.

Kölesér-parti, nagyszalontai

nádszál kellett, fásszínben száradott.

Jó papírt illett ráragasztani.

Ipszilon-farok, hármas „kantár”

következett. Én hosszú madzagon

tartottam lent, míg magasban szállt.

Karomban akkor: égi tartalom.

Lám, a gyerekkéz már kapaszkodik

a kéklõ égbe, Krisztus Úr-sátrába,

már fel-jelez a felhõ-fodrokig.

...Gyerekbõl szépen jó öreggé válva

kellett volna, hogy bírjam Isten jobbját.

Mért kell kiégve élnem ennek gondját?

Ólomdomb-omlás

Omlanak falaim: kopottak.

Jelenem lassan már a voltom.

A tenni-kedv is a mélyponton.

És nehéz-fémsúly nyom, nyom folyton.

Nem föld csusszan – kormozott ólom.

Dombkerék roppan, zord robaj.

Dobhártya-szakasztó e zaj.

Gyilkos hang: sért is meg takar.

Akaratom csak roncs-talaj,

mely gyúródik rettentõ súlytól.

Tömör tonnák moraja túlszól

gyûrt sorsomon. Halott a „jaj”.

A Domb csikorgón felrikolt:

lefödött minden lét-sikolyt!