T. Ágoston László író, újságíró (Tass, 1942) Kunszentmiklóson érettségizett, tíz éven át volt segéd-, majd betanított munkás Szigethalmon és Budapesten. Jelenleg a fõvárosban él. 1970-tõl újságíró. 36 évesen fõiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztõjeként dolgozott. Novellái, elbeszélései, szatírái, meséi lapokban és antológiákban jelentek meg, elsõ önálló kötete csak 2001-ben (Hol lakik az Isten?), ugyanekkor Aranyka címû gyermektörténet-kötete.

T. Ágoston László

A fõnyeremény

Gondosan bezárta az ajtót, zsebre vágta a kulcsot és egy széllel bélelt, kopott nyári nadrágban, hasonlóképp elnyûtt pólóban, és mezítlábas papucsban lecsoszogott a földszintre a postaládához. Nem nagy dolog – gondolta –, ki a fene nézegetné õt a lépcsõházban délelõtt tizenegy órakor? A lakók többsége dolgozik, vagy munkahely után kajtat. A nyugdíjasok meg ki se dugják az orrukat, mert minden ajtónyitásnál hûl a lakás, és már újra emelték a gáz árát. Az a francos óra úgy pörög, mintha hajtanák. A minap beszélték a lépcsõházban, hogy az öreg Csókáné a negyediken már a harmadik felszólítást kapta, hogy kikapcsolják nála a gázt, meg a villanyt, ha nyolc napon belül nem fizeti be a tartozását. El is ment a városházára segélyt kérni, és megújítatni a közgyógyellátási papírját. Azt mondta ott neki valami hivatalnok, hogy elkésett, mert kimerült a keret. No, hát akkor hogy is van ez? Ha nem fizet, márpedig nem tud fizetni, akkor megfagy a sötétben?... Ezek a szolgáltatók nem tréfálnak. Ha azt mondják, hogy kikapcsolják, akkor ki is kapcsolják. No persze a közös költséget se fizeti már több mint fél éve...

Rendben van – fûzte tovább a gondolatait –, de neked, Kovács Pistának mi közöd van hozzá? A te anyád ez a Csókáné? Vagy a nénikéd? Nem, egyik sem. Ismered egyáltalán ezt a Csókánét? Nem. Azt se tudod, hogy kövér vagy sovány, hórihorgas vagy seggdugasz a vénasszony. Sõt még azt se, mennyire vén. Hát akkor meg mit sopánkodsz itt magadban az üres lépcsõházban? Annak örülj, hogy te ki tudod fizetni a villanyt, meg a gázt, sõt még a közös költséget is feladtad a múlt héten. Mi az, hogy örülj? Verd a seggedet a küszöbhöz a boldogságtól! Vedd végre tudomásul, hogy nem olyan korban élünk, amikor az embereket érdekli a másik ember sorsa. Egyetlen célja van az életnek, az önmegvalósítás. Nem az övé, a te önmegvalósításod bármi áron. Persze azért sajnálod a munkanélkülit, meg a hajléktalant. Azt is sajnáltad, akinek a helyére fölvettek. No igen, úgy tisztes távolból, elméleti síkon. A szökõár áldozatainak még ezer forintot is küldtél. Ha a felét ellopják, még akkor is jut nekik ötszáz.

A másodikon, a sarokban csapódott egy ajtó. Lehet, hogy meghallotta valaki a csoszogását, és erõt vett rajta a kíváncsiság? „Oké, jól nézz meg, öreganyám, aztán keresd ki a bulletinbõl, hogy ilyen papucsban slájferoznak-e a hengerzártörõ tolvajok! De ha túlnõ rajta a tudásszomjad, akár magam is fölvilágosíthatlak. Nem? Nem. Látom, annyira azért nem érdekel a dolog. A te hengerzáraddal nem foglalkozom, a szomszéd meg másik biztosítónak tartozik.”

– No lássuk – vette elõ a postaláda kulcsát –, mit küldött a földhivatal! Már a múlt héten megígérte az ügyintézõ, hogy postára adja a tulajdonjog bejegyzését igazoló határozatot. Ha jól meggondolja, több mint egy hónapja késnek vele. Mit is várhatna tõlük? Végtére is nem nekik fontos, és a nõnek még egy kévét se fizetett. Hülyeség, hogyan fizethetett volna neki akár kávét, akár bármit, amikor három kilométeres sor kígyózott az ajtó elõtt? Jó, nem volt három kilométer, csak harminc méter. Nem mindegy? De akkor miért van az, hogy egyesek pillanatok alatt el tudnak intézni mindent, amiért mások hetekig, hónapokig tapossák egymást?

Üres. Igen, már megint üres a postaláda. Egyáltalán, volt már a postás? Hülye kérdés, persze, hogy volt. A szomszéd ládájából kilóg a levél sarka. Bosszantó helyzet. Hívja föl újra telefonon az ügyintézõt, netán a fõnökét, és jó keményen mondja meg neki a magáét? Vagy inkább kérje meg újra, könyörögjön neki, alázza meg magát? A fene tudja, mi lenne jó ezeknek... Lehet, hogy mégis a jogi egyetemet kellett volna elvégeznie. Az ügyvédektõl mindenki fél.

– Hoppá! – villant eszébe az elõzõ esti tévéhíradó. – Valami illetékes nyilatkozott a postától, miszerint való igaz, hogy újra emelkedik a díjszabás, de ezentúl igyekeznek úgy végezni a munkájukat, hogy ne vesszen el útközben több mint a levelek öt százaléka. Hogyan? Lehetséges, hogy már régen föladták az õ levelét is, csak éppen belekerült abba a bizonyos öt százalékba? Szépen vagyunk...

El is határozta, hogy azonnal felhívja telefonon a földhivatalt, a postát, és még valamelyik bulvárlapnak is ír egy levelet, hogy vizsgálják ki ezt a tarthatatlan állapotot, mert nagyon valószínû, hogy valamelyik kormánypárti politikus áll a dolog mögött. Hacsak nem a maffia...

Nagy ügybuzgalmában egyszerre fordította el a zárban a kulcsot és nyomta le a kilincset. Aztán nekifeszítette a vállát az ajtónak, hogy mielõbb bejuthasson rajta. De hiába nyomta, taszigálta, az ajtólap úgy ellenállt az erõszaknak, mintha Kovács úr egy zöldfülû betörõtanonc lett volna.

– Te jóságos Isten! – jajdult föl a férfi. – Mi a fenét csinálok én? Direkt figyelmeztetett az elõzõ tulajdonos, nehogy megfogjam a kilincset, ha zárni akarom, mert kiakad, és lakatos legyen a talpán, aki kibûvöli. Ez a széria hibája. Csak azért szerelte föl, mert fél áron adták, no meg ilyen hülyeségre a betörõ se számít. – Azonnal ki is akarta cseréltetni, de valahogy mindig akadt fontosabb feladat. Most aztán megnézheti magát.

Meg is nézte, és rögtön lehervadt az öntudata. Ott állt télvíz idején a saját lakása ajtaja elõtt kopott nyári nadrágban, koszos pólóban, mezítlábasan, papucsban, és elkeseredetten bûvölte azt a rohadt selejt zárat, amirõl halvány fogalma se volt, hogyan lehet kinyitni. Feszegette jobbra, balra, aztán kivette belõle a kulcsot és kínjában felröhögött.

A lépcsõfordulóban egy fiatal nõ tûnt föl gyerekkel a karján. Egy pillanatra megtorpant a szokatlan látvány hatására, aztán szorosan magához ölelte a gyereket és megszaporázta a lépteit.

Szólni kellene a közös képviselõnek – gondolta.

– Ezek a házmesterek meg közös képviselõk általában ezermester-féle emberek. Csapot javítanak, villanyt szerelnek, meg ilyesmi. Esetleg még zárat is. Persze, hát miért éppen a zárakhoz ne értenének? Lemegy hozzá, elmondja, mi történt, és két perc múlva már bent is lehet a lakásában. Emlékezett rá, hogy a földszinten, a folyosó végében van egy kis szoba. Valaha valamiféle tároló lehetett, abból csináltak irodát a közös képviselõnek. Igaz, õ csak messzirõl látta, az asszony intézte vele az ügyeiket, amikor beköltöztek. Neki csak megmutatta, hol van, ha netán egyszer mégis szükség lenne rá. Meg is találta az ajtót. Ki volt rá írva, hogy Bodza Jánosné közös képviselõ. Fogadóórák: hétfõ, szerda, péntek 5-tõl 6-ig. Most meg kedd van. Délelõtt 11 óra 20 perc.

A lábára tévedt a tekintete. Kezdett lilulni a hidegtõl. Mosolyogni próbált a szerencsétlenségén, de már csak egy halvány „csíz”-re futotta. Aztán eszébe jutott, hogy a költözködéskor lerakták a pincébe az összes limlomot, amivel akkor éppen nem tudtak mit kezdeni. Ha ráérnek, majd kiválogatják. Oda kerültek a szerszámai is. Szerszámok? No igen... Kalapács, egy-két csavarhúzó, fûrész. Egy részük még az apjától maradt rá. Milyen szerencse, hogy a kulcscsomóban ott van a pincekulcs is. Nem kellett sokat keresgélni, a cucckupac tetején ott volt a szerszámosláda. Még egy flakon mûszerolajat is talált benne. Lehet, hogy csak beragadt az a francos zár...

Újra bedugta a kulcsot és nekiesett az ajtónak, de az meg se nyikkant. Csupán a folyosó végén kezdett el vonítani egy kutya. Rögtön rá is rivallt a gazdája, hogy: „Elhallgass, Cézár, az anyád szentségit, mert szíjat hasítok a hátadból! Más se hiányzik, mint hogy megint följelentsen az a hülye kurva csendháborításért. Remélem, éppen az õ lakását pakolják ki.”

– Nincs mese, hívni kell egy lakatost... – futott át a torz mosoly az ajkán. Aztán mégis, honnét hívná? Kint csak úgy röpködnek a mínuszok, lehet, hogy azóta már a hó is esik, õ meg itt lilul mezítlábasan, papucsban a rohadt, kibûvölhetetlen ajtaja elõtt. A telefon viszont bent melegszik. Még csörög is örömében. Lehet, hogy fontos lenne, lehet, hogy azért hívják, hogy... – Ó, te jóságos Isten, hát mit vétettem, hogy ezzel büntetsz? Ne kímélj, üss agyon, csapjon belém a villám, nyeljen el a szökõár, de ezt ne! Kérlek, ezt ne tedd velem! Ez a megalázás teteje. Vagy ha már ennyire megalázol, legalább adj egy jó ötletet, hogyan másszak ki a guanóból!

A fölötte lévõ emeleten csapódott az ajtó. Úgy hallotta, mintha a lépcsõvel szemben zörögtek volna. Ezek szerint van otthon valaki. Hát persze. Elkéri a telefonkönyvet, kikeresi belõle a legközelebbi lakatost, és néhány percen belül rárakhatja a lilára fagyott lábát a jó meleg radiátorra. Ha úgy tetszik, akár le is zuhanyozhat. Lerakta a küszöbre a szerszámait, és felszabadultan csöngetett be az ajtón.

– Ki az, és mit akar? – rikácsolta egy nõi hang. – A postás?

– Kezét csókolom, nem a postás, a szomszéd.

– A Lõrinczék eladták a lakást? Nem is mondta a lányom.

– Nem a Lõrinczék. Én a harmadikon lakom a Piróthék helyén. Kovács vagyok. Kovács István.

– Az a Piróthné, aki mindig pofázott, ha kiráztam az ablakon a szõnyeget? Randa egy perszóna.

– Én azt nem tudom, kérem, én az új lakó vagyok, a Kovács. Most költöztünk ide.

– Jól van, Isten áldja, majd akkor jöjjön bemutatkozni, ha itthon lesznek a lányomék.

– Rendben van, majd akkor is átjövök, de most az a helyzet, hogy elromlott az ajtómon a zár. Nem tudok bemenni. Lakatost szeretnék hívni, aki kinyitja.

– Hát akkor hívjon!

– De nem tudok, mert a telefon bent van a lakásban, én meg kint vagyok. Ha be tetszene engedni, hogy telefonáljak...

– Azt mondta a lányom, hogy senkit se engedjek be. Honnét tudjam, hogy maga nem betörõ?

– No de kezét csókolom, tessék kinyitni a kukucskáló ablakot, és megnézni! Hát így néz ki egy betörõ?

– Hogyne, hogy benyúljon, és elhúzza a riglit! Tudom én, milyen rafináltak maguk. Meg aztán, ha magát beengedném, leütne és behívná a többieket. Így csinálták a szomszédban is. Mire hazaértek a fiatalok, üres volt a lakás.

– Tessék már elhinni, hogy az új szomszéd vagyok, és semmiféle rossz szándék nem vezet!

– Ezt bárki mondhatja. Miért éppen magának higgyem el?

– Rendben van, akkor csak azt kérem, hogy tessék telefonálni a lakatosnak.

– Melyiknek?

– Teljesen mindegy. Amelyik a legközelebb van.

– Fogalmam sincs, melyik van közelebb. A szemüvegemet se találom...

– Akkor tessék idehozni a telefont, meg a telefonkönyvet, majd én...

– Frászt, hogy azt is elrabolja! Menjen a közös képviselõhöz!

– Ott már voltam, nincs itthon.

– Áhá... már ezt is tudja?! Ha el nem kotródik azonnal, segítségért kiáltok.

Feladta. Megsemmisülten nézett föl a mennyezetre, mormolt valamit félhangosan, aztán lecsoszogott a lépcsõn, leült a szerszámai mellé, és majdnem elsírta magát. Percek, vagy akár fél óra is eltelhetett így, mire újra feltápászkodott, s elhatározta, hogy szégyen ide, szégyen oda, betöri a saját ajtaját. Nekifeszítette a vállát, jót odasózott a kalapáccsal... aztán a csavarhúzó is beletört. Nagyot reccsent a zár, de nem mozdult. Végsõ kétségbeesésében bedugta a kulcsot, s maga se akarta elhinni, ami történt. Mit ad Isten, recsegve, ropogva, de engedett a zár. Kinyílt az ajtó.

Eltelt néhány nap, tán egy hét is, Kovácsnak valami elintéznivalója akadt a közös képviselõnél. Bodzáné – molett, fekete hajú, minden iránt érdeklõdõ, hogy azt ne mondjam, pletykaszeretõ asszony – fölnézett a bizonylataiból, és így szólt:

– Kovács úr, maguk nagyon szerencsések, hogy éppen ezt a lakást vették meg. Itt figyelnek egymásra az emberek, nem úgy, mint a szomszéd házban. Ott világos nappal kipakoltak egy lakást, és a kutya se figyelt föl rá. Itt ilyesmi nem fordulhat elõ. Tudja, milyen szerencse ez?

– Hogyne, kezét csókolom – bólogatott Kovács –, nagy szerencse. Valóságos fõnyeremény. Ki is fogom írni az ajtóra, a nevem alá.