Merényi Krisztián költõ (Karcag, 1970). Magyarországi lapokban, antológiákban publikált. Önálló kötetei: Labirintusban (versek, 1997), A múlhatatlan ma (versek, 1997), Táncoló szobor (versek, 2004).

Merényi Krisztián

Frank Wallense jegyzete

Utolsó mondata: „Anyám, hogyha hozzád küldenek fel a mennybe, akkor, bocsáss meg.”

*

A liverpooli börtön falai végeláthatatlanul magasra nyúlnak. Tucatnyi rab zsúfolódik a bányavájatszerû kõcellákban. A nehezen emészthetõ, ragacsos koszttól a patkányok is rosszul lennének.

Egy sötét, nyirkos zárkába különítik el két napra az összevizelt gatyájú, saját szarjában fetrengõ Franket, amiért le akarta harapni egyik társának a fülét. A szabadulás után közli vele a börtönigazgató, hogy a kivégzés holnap hajnalban lesz. Az igazgató így folytatja:

– Tudomásomra jutott, hogy van magánál egy irka, amit most rögtön idead!

Frank a zsebéhez kap.

– Csak miután…

Nem tudja folytatni, mert a smasszerek kiverik három fogát, majd elveszik tõle. Az igazgató feltolja a szemüvegét, hunyorogva kezd hozzá a maszatos macskakaparás olvasásához.

*

„Anyám a születésemkor halt meg. Az alkoholista faterom négyévesen nevelõszülõkhöz dobott. Mostohaapám serdülõkoromig kényszerített fajtalankodásra. Azzal fenyegetett, hogyha pofázok, megöl. Megszöktem, elcsavarogtam. Na igen, sokat éheztem és fáztam.

Tizenhét évesen idénymunkát vállaltam egy kisfaluba. Itt ismerkedtem meg Lilyvel, aki egy parasztlány volt, õ is korán árva lett. Szerelem lett, sasztán házasság.

Néhány év alatt összespóroltunk egy rozoga házra. Lilynek akadt öröksége, így javarészt õ adta a rávalót a felújításra. Fiúgyermeket hordott ki. Mocskos sorsomra legyintve, szeretetbe neveltük Bobi fiamat. Na igen, saztán nem is volt idõm töprengeni a múlt szarságain.

Mint az állat, napestig robotoltam. Az asszony helyett is én gürcöltem, na igen. Lily nem engedett közel magához, a mocskosságom és az ittasságom volt az oka. Pedig mosdottam, meg a fáradalmas napok végén alig hajtottam fel néhány pohárral. Késõbb a kérdéseimre se válaszolt.

Bobi mosolygós, szeplõs szép kisfiú lett; az én kölyköm. Tanítottam lepkét fogni, három évesen elbírta a lapátot. Okosakat gagyarászott, de a fõzeléket nem szerette. A kutyára csak azt mondta: »taff-taff«, na igen, a taff-taffok voltak a kedvencei.

Épp a kukoricásba melóztunk, amikor a fõnök korábban hazaküldött minket, ilyen se volt még – gondoltuk, de a manit aznapra megkaptuk. A kocsmába bedobtuk a felest, saztán haza. Bobi a kertbe ugrándozott. Azt kérdeztem, hogy hol az anyuci.

Nem válaszolt. Lepkét hajkurászott, ügyetlenül csapkotta a levegõt. Az elõszobából Lily halk, kéjes sóhaját hallottam. A kulcslyukon át megláttam feleségem felajzott testét a tõlünk három házzal odébb lakó szomszéd férfi alatt. Izzó miafenék pörkölték torkomat, saztán meg össze akartam csuklani. Velem sose volt ilyen jó neki. A kis fabódénkra gondoltam, ahol elõször, majd késõbb gyakorta találkoztunk. Berontottam. Mondom neki, hogy takarodjon le róla.

Lilyt úgy szájon csaptam, hogy a földre esett az izérõl. A férfi öltözködés közbe azt morogta, hogy ne idegeskedjek, néha a dolgok nem azok, aminek látszanak.

Ahogy elindult, úgy hátba rúgtam, hogy kiesett az ajtón. Azt mondom neki, hogyha még egyszer meglátom a feleségemen, megölöm. Bobi a balhétól bömbölve szaladt anyja karjaiba, ahogy néztem kettejüket, iszonyú képeket láttam. A kertbe rohantam. De éjszaka újra megálmodtam õket.

Kemény napok következtek a munka frontján. Hiába hunytam szemet, csak ott vacakolt a feszültség az agyamba, nem volt már olyan, mint régen. Saztán egyik este nem találtam otthon az asszonyt. Bobi annak a szemét féregnek a háza felé mutogatott. A nagykést felkapva a szomszéd kertjébe rontottam. A ház hátsó ablaka nyitva tátongott. Kölni szag jött a homályos szobából, saztán hallottam a suttogást. Azt mondta annak a féregnek, hogy szereti, és hogy nem bírja tovább. Amaz meg valami ilyesmit, hogy gyere te megtestesült gyönyör, hagy szaggassam le rólad a ruhát. Lily meg válaszolt, hogy finomabban, Frank észreveszi. Az meg, hogy úgyis el kell mondaniuk nekem. Lily meg, hogy azt nem tehetik, megszöknek, Bobival. Sazt is mondta, hogy egy vadállat vagyok.

Hazarontottam, majd levonszoltam kisfiamat a pincébe. Fiam megkérdezte, hogy hová megyünk. Szemeibõl gyanakvás valami miafenélt. Õt aztán nem veszik el. Lily szavai égtek fülembe. Bobi azon vacakolt, hogy ott sötét van, és sok pók mászik. Nagyon félt. Azt mondtam, hogy megmutatom, hogy hol szoktam barkácsolni. Megnyugodott, saztán újra magam elõtt láttam feleségemet és azt a mocsodékot. Magam elõtt láttam õket, szenvedélyüket, a különleges pózokat. Mindent megtettem érte. Mi a szartól vagyok én rosszabb? Összeroppantom a nyakukat, úgy, hogy hörögés közbe még a húgy is kicsurog belõlük. Remegtem az idegtõl, jól felhúztam magam. Bobi megkérdezte, hogy mit szoktam itt csinálni. Elmondtam, hogy itt vannak a szerszámok. Ezzel kalapálok, ezzel fúrok, emezzel meg kihúzom a szögeket. Bobi kerek, érdeklõdõ szemmel figyelte a fiókból elõpakolt dolgokat. Ráncigálni kezdett, belement az agyamba a vér, újra felbaszódott az elõbb lenyugvó pumpám. Fiam megkérdezte, hogy hol van a nagy hasú, tömött maci. Lily megígérte, hogy felviszik, és jól kimossák. Hívott, hogy keressük meg! Odaadtam neki. Amíg azzal a koszos szarral bíbelõdött, felszaladtam a fürdõszobába, hideg vízzel lemostam a pofámra ragadó verejtéket. A szemem beesett volt. Lármát, saztán lentrõl elfúlt gyereksírást hallottam. Visszarohantam. Azt mondtam neki, hogy ne bõgj, te kis hülye. Õ meg, hogy fél, mert sötét van. Akarta, hogy mennyünk, az anyját akarta. Azt mondtam neki, hogy mit szarsz úgy, te kis takony, azt hiszed én nem félek nap mint nap.

Nyûgnek éreztem a nyakamon. Na igen, az anyját láttam benne.

Felkaptam a kalapácsot és teljes vállizomból az ölelni akaró kézre sújtottam. Csodálatos felajzottság járt át. Közben a puskagolyó se állíthatott volna meg. Fejembe örömhormonok vibráltak.

Bobi szétroncsolódott kézfején felszakadt a bõr. Na igen, és a mutatóujj ott fityegett, csak az ín tartotta. A megnyúlt bõrszakadás miatt ujjacskája kétszer akkorának látszott.

Állandóan visszarángattam, mert ordibáló patkánnyá válva, föl akart futni a lépcsõn. Sok vért veszített. Szájam remegett, magamhoz szorítottam visítozó fiamat. Csókolgatni és simogatni kezdtem az égõ kobakját. Samponillatú haja átizzadt. A védelmezõ apai ösztön jött fel bennem, és mondtam neki, hogy nem akartam, nagyon szeretem, és, hogy ne sírjon, nem bántom többé. A szomszéd kutyájának játékos vakkantásából és a kertkapu csapódásából tudtam, hogy Lily hazajött. Uramisten, keresni fogja a gyereket. Mit tettem? Kértem, hogy ne árujjon el. És majd azt mondjuk, hogy beszorult a keze a satuba. Õ csak mondta, hogy gonosz apa, ronda apa, bántottam. Nyafogott, hogy csípi. Azt mondtam, hogy te kis hülye, mindjár itt az anya, ha köpsz, börtönbe zárják apukát.

Fiam keze kék daganat lett. Jó nagy szarságot csináltam, na igen; a saját kölykömmel, az ártatlannal, aki még négyéves sincs. Gyermekem, büszkeségem, jobb sorsra érdemes, mint én. Hányszor elismételtem ezeket magamba, és íme meggyaláztam a becsületemet. Én is egy ilyen megtört, sovány kis srác voltam, engem is folyton bántottak. Megelégeltem a romantikázást. Megint ráordítottam, hogy a kurva anyád mindgyár lejön. Bobi jajveszékelve a lépcsõ felé rontott, alig tuttam elkapni. Elkeseredve kiáltotta, hogy anyu itt vagyok, gyere. Meg azt is, hogy védje meg. Betapasztottam a pofáját. Újra meglógott, de kikaszáltam a lábát. Négykézláb kapart tovább, akár egy mérgezett csótány. Nem tudtam mitõl lehet egy ilyen kis szarosba ennyi energia? Én se figyeltem kellõképp, mégis ki tudta izélni magát. Hihetetlen, hogy ez az életösztön már ilyen fiatalon is így miafenél. A felrugdalt Bobiba Lilyt láttam. Õt, aki megkúratta magát a díványomon. A ribanc; és most végre a lábam alatt… a szívós féreg, még így összerugdalva is felállt, de amikor adtam neki egy sallert, úgy vágódott a lépcsõre, hogy állkapcsa a kõ élébe csapódott. Nagyot koppant. A fene se tudja, hogy elájult, vagy már akkor… mert felkapva a csavarhúzót, hat szúrással kivéreztettem apró testét.

Pedig higgye el aki majd ezt olvassa; õt szerettem. Az egyetlen fiam volt. Rángott még néhányat, habos vére alatt sápadt el arca. A mellette fekvõ szõrmackóját is átjárta a vér. Az utcára rohanva a nappali ablakán át láttam feleségemet fel-alá lábalni. Vakon loholtam az éjszakába. Na igen, hajnalra legalább öt faluval arrébb mindig attól rettegtem, hogy meghallom Lily messze hallatszó sikolyát. Egy búzatábla szélén aludtam el.

*

Reggelre madarak csemegéztek mellettem a földre pergõ búzaszemekbõl. Elõttem állt a tõlünk harmincöt mérföldre fekvõ keleti hegység. Visszaemlékezve a tegnapra, legyintettem; na igen, ami megtörtént, azon változtatni nem lehet, saztán megérdemelte a riherongy asszony. Még örülhet, hogy ott maradt neki a ház.

A mezõn ballagva eszembe jutottak a Bobival töltött napok. Mégis csak a fiamat végeztem ki. Vajon mi lett volna egy zabigyerek és egy kurva kölykébõl? Sajnáltam. Persze, hogy sajnáltam, de benne is csurgott az anyja vére, a család nyugalmáért õ is felelõs volt. Saztán mégse felnõttet öltem meg, hanem csak egy négyéves, tizenöt kilós kis szart. Hogyha el is kapnak, nem adhatnak annyit, mint egy nagykorúér. Hiába volt szép, értelmes kölyök, sokszor viselkedett neveletlenül: visszabeszélt, nem rakta rendbe játékait, késõn lett szobatiszta. Ezek is enyhítõ körülmények lehetnek.

A gyilkosság pillanatában átélt öröm és a friss gyermekvér szaga új célt miafenélt életemnek. Már nem akartam a házat megtoldani, vagy jószágokat vásárolni. Na igen, ismét földönfutó, vad lettem. Mégse volt olyan elviselhetetlen, ahogy a táplálékos helyen kóborló farkasé se. Nincs nagyobb gyönyör, amikor a szabadulni akaró, gyenge, erõtlen testet kedvemre irányíthatom. Rajtam múlik a sorsa, én vagyok a bíró, az isten, õ meg csak szepeg, saztán az se érdekes, hogy a fiam, vagy más nyomorult fattya. Ha elkap a gépszíj, akkor tökmindegy. Nem hat meg a jajgatás; erõsre faragott az élet. Bobinak esélye se lett volna, meg sem próbálta kimiafenélni magát. Ahogy elkaszáltam azzal a sarlórúgással, az volt ám a profi munka. Felpakolhatta volna a kezeit, megküzdhettünk volna, mint férfi a férfival, de õ inkább az anyja után rinyált, hát megkapta, visszaküldtem az anyjába. Na igen, annak a hitvány kurvának a vére volt benne; nem kár érte.

*

Étlen-szomjan gyalogoltam a pusztaságba, csak úgy imbolyogtam. Egy farmhoz értem, öreg, ellenséges korcs bicegett elém, a vérszagot érezhette, pedig a bejárat elõtti patakba alaposan lesikáltam mindenemet. A major körül jószágok, ember sehol. Átbotladoztam a saras udvaron és bekopogtam az ajtón. Egy idõs gazdaember lépett ki. Köszöntem és mondtam, hogy vándor vagyok, éhezek, szomjazok, saztán pihenni se ártana, meg, hogy számos helyen szolgáltam, nem panaszkodtak soha rám. Megkérdezte, hogy merrõl jöttem. Mondtam, hogy sokfelé megfordultam, de végsõ soron nyugatról. Behívott és felfogadott egy idõre, de mondta, hogy pénzrõl ne is álmodjak, mert abból nekik sincs elég.

Telepakolta tányéromat babbal, saztán elõhívta a vénasszonyt. A két unoka rajtam sutyorgott és nevetgélt. A kislány hét, a fiú tízéves lehetett. Esti hallgatózásom közbe megtudtam, hogy az unokák csak vakációzni jöttek.

Az öreg egyre kevesebb betevõt adott, na igen, és az étek legmócsingosabbját csapta a tálamba, pedig én húztam az iga nehezebb felét, õ csak a géprõl dirigált. Szóvá is tettem az egyik ebédnél, hogy miért mindig én kapom a zsírosát. Az meg, hogy mifenét gondolok és ki vagyok én ott. Mondta, hogyha nem tetszik, mehetek, egyébként is csak holnapig marathatok. Én meg, hogy nem errõl volt szó, azt monta, hogy bõven jut mindenbõl, egyedül pénzre ne számítsak, én ezt tartottam. Nem akarta befogni a pofáját, mondta, hogy pirkadatkor álljak tovább.

A nyanya csendbe ült, és amikor a férje beszélt, hülyén bólogatott.

Megvártam, míg a gyerekek elalszanak odafent, és a maradásomról próbáltam beszélni az öreggel. Az elõszobába pakolászott a nejével.

Megkértem, hogy hagy húzódhassak meg néhány napig, mert nincs hová álljak, és, hogy elfogadok mindent. Az meg csak hajtogatta, hogy ahogy mondta, úgy lesz. És, hogy holnap reggel meg ne lásson itt, mert áthívja a rendõrt. Felforrt az agyvizem, saztán mondtam neki, hogy jöjjön csak ki, mutatok neki valamit. A tata szépen kikullogott, a nyanya, mint a patkány, matatott tovább a holmik között. Az öreget kapásból úgy pofán vágtam, hogy mielõtt a földre csuklott volna, fejjel nekivágódott a falnak. Azt kérdeztem tõle, hogy na most sem maradhatok, nyavalyás. Az meg könyörgött, hogy várjak, beszéljük meg, csak ne bántsam a bentieket.

Elegem volt a rühes disznóból, nem kapott kegyelmet. Ötször fejbe rúgtam, saztán nem mozdult. Hátulról belém kapott a csaholó izé. Visszamentem az elõszobába, azt mondtam a nyanyának, hogy hívja a férje. A csotrogány bizalmatlanul merészkedett az udvarra, kétségbeesetten kutatta az urát. Azt még megvártam, hogy rátaláljon döglött párjára, szólongatni kezdte, saztán még mielõtt varjú hangján felkárdított volna, levegõvétel közbe vágtam egy rövidet, de nagyot a gigájára. Ordítottam, hogy simulj ki, te rusnya patkány. Úgy rángatózott, mint a vágóhídon kinyúló marhák. A testeket letakartam fóliával, saztán téglákat dobáltam rájuk.

Felsomfordáltam a két gyermekhez. Azt mondtam nekik, hogy gyerekek, ébresztõ, fölkelni és munkára. Azok úgy néztek rám, mintha rémálmot látnának. De én újra mondtam, hogy kifelé az ágyból, mert dolgozni kell. Értetlenül bambultak, akár a vizelõ szamarak. Iszonyú idegbõl ordítottam már, hogy gyerünk ásni, ásni, ásni. Nincs mese, majdnem éjfél. Azok kérdezték, hogy miért kell ásniuk. Majd a lány mondta, hogy nem szoktak ásni. Én meg, hogy mi az, még nem voltak katonák.

Csuklójuknál fogva hurcoltam le a nyavalyásokat. Lapátolni kezdtek a parancsomra, saztán a kislány nyûglõdött, hogy fázik. A fiú nagyszüleit hiányolta. Ordítottam, hogy most már befogni a pofát és mondtam, hogyha dolgoztok, akkor nem fáztok!

A kutya, mint egy beakadt gép, egyhangon morgott. A langyos éjszakai szél fellibbentette a fólia sarkát. A fiú felkiáltott, hogy ott fekszik a nagyanyó. Mindketten bõgni kesztek. Kicipeltettem velük az elõszobába porosodó alumíniumládát. A fejükre kólintottam egy bottal, nehezen tudtam ásásra bírni a lustaságokat.

Amikor már elég mélyre túrták a gödröt, mondom nekik, hogy itt a játék ideje. Na és kérdeztem, hogy mit fogunk játszani. Meg parancsoltam, hogy másszanak be a ládába. A pityergõ lány már épp tette be a lábát, amikor az a marha bátyja visszarángatta és mondta neki, hogy nem szabad bemenni, mert rájuk zárom. Még kettõt suhintottam a fiú fejére. Szép kis púpja nõtt. Végül nekem kellett begyömöszölni a két szarost. Azt mondtam nekik, hogy én leszek a bújó és õk az elhunyók. Mielõtt rájuk toltam a reteszt, a földön talált tövist beleböktem a fiúcska puklijába, olyan lett, mint egy orrszarvú. Még a zárt ládából is hallani lehetett az idétlenül visongó szarosokat. Rimánkodtak, hogy engedjem szabadjára õket. A ládát a gödörbe löktem. Ahogy ráhánytam a földet, az a nyavalyás eb újra a lábamba kapott, saztán elinalt. A farkánál fogva, a házából ráncigáltam elõ, na igen, felkoncoltam a lapáttal. A kibelezett test fölött egy darabig még gyönyörködtem. Táskámat teletömtem élelemmel és a szekrénybe pénzt is találtam.

Néhány hétre rá az egyik távoli városka teraszán sörözgettem, saztán olvastam az újságba, hogy a rendfenntartó-erõk tetemekre bukkantak egy közeli farmon. A gyereket nem vitték haza idejébe. A szülõk a rendõrséggel érkeztek a helyszínre. Az öregeket és a széttrancsírozott kutyát legyek lepték. A rendõrkopók elõkaparták a ládát, megtalálták a két összeölelkezõ gyerektetemet. A nevem és a fotóm is ott volt.

*

Kopaszra nyiratkoztam és szakállat növesztettem, saztán úgy döntöttem, hogy elhajózok. Pénz akadt, bár útlevél híján szarba voltam. Három hét múlva értem a kikötõhöz. Elõttem hatalmas teherhajó horgonyzott. A fõtiszt tájékoztatott, hogy öt óra múlva indulnak. Amerikát kiáltoztak minden felé. A part kövezetén aludtam el. Felriadtam. Megelevenedett a környék: pakoló, kapkodó, izzadt matrózok nyüzsögtek a hajón. Odaszaladtam egy rangosabbhoz és mondtam neki, hogy adok hatszáz fontot, csak vigyen át, különbe sose látom a családomat. Az meg, hogy ezer alatt nem megy. Adtam neki még, saztán az õrnagy türelmemet kérte, bement a hajófülkébe, majd visszajöttébe matrózruhát nyomott a kezembe és mondta, hogy csak semmi feltûnés.

Amikor megláttam Amerika partjait, a szabadságot láttam meg.

*

Néhány hónap után az összes melóhelyrõl kirúgtak, a szarpucolóknál se maradhattam. Nem voltam én rosszabb másnál, csak egyetlen trógernek basztam ki a fogát. Visszatértem ahhoz, amit próbáltam elfojtani magamba. Ahogy kinyírtam egyet, arrébb utaztam vagy ötszáz mérföldet. Itt a gyilok természetes az életbe, vagyis mindennapos, amitõl nem szokás annyira felháborodni, mint az én álkatolikus hazámba.

Három év földönfutás után fáradtan készültem a hazatérésre.”

A New York Times hétfõi száma így dokumentálta a gyilkosságot:

1963. február 1. Macon: Hatéves lánygyermek összevagdalt holtteste, fejjel lefelé, félig elásva a játszótér homokozójában.

1963. április 25. Memphis: Tizenhárom éves fiú otthonában halálra verve, hímvesszõje levágva.

1963. október 30. Springfield: Fejbelõtt, lemeztelenített ikerpár összekötözve, szemük kivájva.

1964. május 11. Indianapolis: Kétéves kislány csonkított holtteste egy elhagyatott ház kéményében.

1964. augusztus 17. Pittsburgh: Tizennégy éves lány átvágott torokkal, kibelezve az egyik Gold streeti lépcsõházban.

1964. december 24. New York: A 25. toronyház negyvenhatodik emeleti lakásában a nagymama halálra rugdalva, a féléves unoka a sütõben megsütve.

1965. június 5. Boston: Tizenhárom éves, értelmi fogyatékos fiú kivert fogakkal az utcán, szájüregén keresztül összeszurkált belsõ szervekkel. (A nyársvason az egyik mandula fityegett).

*

„Nagy szerencsémre újból otthon voltam. Feléledt bennem a hiány Lily után.

Otthon szinte minden megváltozott, a gazdaságot élénk sárgára festették. Fájós volt megpillantani az utcámat. Amit tettem, nem volt más a tengeri horgászatnál, amikor saját szórakozásunkra, vagy az életbe maradás miatt fogjuk ki a halakat. A tengernek, a világnak, nem hiányozhat az a pár hal. Annyira vagyok bûnös, ahogy azok a jámbor öregek, akik csónakjaikból fogják ki a halakat. De az én halacskáim legalább nyöszörögtek, nyavalyogtak. Na igen, és jöttek a beszari, ostoba kérdéseikkel. Nincs csodálatosabb, mikor meglátom a bizonytalanságot, a hülye pislogásukat, pofájuk rángatózását. Saztán a testüket gyilkolom szét, hol gyorsan, hol élvezkedve. Néha még a lelküket is megroncsolom.

És most otthonom elõtt vacakolok, ahol nem fogattak úgy, mint régen. Arrébb húzódtam. Kihalt volt a környék. A saját kezemmel épített házból egy idõs nyanya totyogott ki. Hát eladta, nem bírt az emlékekkel a riherongy. A sportoló kertjébe két szaros játszadozott. Idepetézett a ringyó. Felmásztam a közeli dombra, onnan figyeltem tovább. Lily a veteményest locsolta. Gondoltam csak várj, közeleg a születésnapod.

A nagyobbik gyermek rám hasonlított. Az én utolsó numerámból származhatott, Lily a végén már nem engedte. Na igen, de egyszer ezért erõszakkal felcsináltam.

Negyedik napja lestem minden mozdulatukat. Az a senkiházi férj délelõttönként dolgozott.

Lily fõleg a kisebbik gyermekkel foglalkozott, ez is csak emelte a gyanúmat, hogy a nagyobbik az enyém, egy újabb Wallense csöppség. Hiába, benne is csörgedezett az anyja vére. Miért nem jött utánam!? Ha tényleg a fiam, megtette volna, de õ ezeket választotta.

A kertbe játszadozó apróságokat nézve, ismét pezsegni kezdett a vérem. Régen irtottam már ki ilyet. Attól a hûtlen kurvától el se váltam, õ mégis úgy gondolta, hogy az élet megy tovább, leszarva emlékeinket, és a házasság szentségét.

Átbattyogtam a szomszéd faluba. A régi nõmnél aludtam, akit néhányszor jól megbasztam. Hiányom volt, saztán különben is õt már Lily hûtlensége után szettem össze. Na igen, ki voltam éhezve. Az se érdekelt, hogy mongol idióta volt. Régóta nem jártam át, mert a legutóbb is pinaszaga volt rendesen, tíz percig mostam a kezemet, alig jött le az a romlott halszag. Felkavarodott a gyomrom. Na igen; akkor már mindegy ha benne van, de elõtte és fõleg utána?

Éjszakára az elhagyott viskónknál aludtam. A csapadéktól és a hidegtõl megroskadt. Lilyvel sok éjszakát huncutkodtunk itt át. Jól lehûlt reggelre

Következõ nap a férj dolgozni ment, a két poronty kint játszott, a ribanc anyjuk, mintha vásárolni indult volna, nem zárta be a kaput. Amikor eltûnt az utcasaroknál, a kapuhoz somfordáltam. Ahogy beléptem a kertbe, rám nevettek a gyerekek; gügyörésztek, homokoztak, majd ismét kacarászni kezdtek. Eszembe jutottak azok a macskák, amelyeket serdülõkoromba nyírtam ki, de csakis azért, mert el akartak inalni. Ez a kettõ most nem akart menekülni. Ezeket nem bántom… Mégis könyörtelennek kell lennem, gondoltam. A sufniból kihoztam a baltát. Amikor rájuk csaptam, akkor is mosolyogtak. Játéknak hitték. Na igen, ezek legalább nem szenvedtek, nem is akartam volna most azt. Nylonzsákba tuszkoltam õket. A nagyobb fiúnak – talán a fiamnak – a fül felett kihasadt darabját a többihez tettem. Az is hozzátartozott, nem marathatott külön tõle.

A vért és a kifolyt agyat slaggal mostam bele a homokba, saztán a bódéhoz hurcoltam a tetemeket. Sietnem kellett, nem volt sok idõm.

Kiráztam a zsákból az átvérzett testeket, egy zsinegre kötött acélkampóra szúrtam fel õket. A kampó a nyak és az áll között fúródott ki, megtartotta a lógó súlyt. Jó porcos volt a pofájuk, alig hatolt át, recsegett-ropogott, na igen. Miután pucérra vetkõztettem õket, bicskámmal hántottam le lábukról a nagyja húst, hogy beleférjenek az óriásfóliába. A késem mindig a csontba szaladt. A csont sértése a holttest gyalázása, megbocsáthatatlan, nem szabadott olyat tennem.

A bódé elõtti fa egyik alsó ágára kötöttem õket. A hámozott lábakat a fóliazsákba húztam. Néhány légy rájuk szállt. Amikor a mellüknél megszorítottam a zsineget, a legyek elhúztak a fenébe, de némelyikük odaragadt. Erõsebbre szorítottam az egyre lejjebb csúszó fóliát. Gyûlt benne a vér, mint ahogy az ondó szokott a kotonba. Széles szalaggal erõsítettem össze a kötést. A rátûzött ajándékos kártyára írtam: „Boldog Születésnapot Lily!”

Na így talán meghatódik. A kis nyomorultak szemei behomályosodtak, akár a döglött halaké. Lassan pörögtek körbe-körbe. Bosszantott az álmatag forgás, mert a selyemszalag odakötözésnél elmozdultak. Adtam nekik két kibaszott pofont. Az egyikük foga kihullott, de nem érdekelt, mert biztos mozgott már, és a föld alatt kiesett volna.

Jól ráláttam a falura. Ha közelítenek, a szikláktól és az erdõktõl nehezen veszik észre a bódét. Vadásztõrömmel fülig vágtam a szájakat, saztán biztosítótûvel rögzítettem a vigyori pózt; legalább fülig érõ mosollyal fogatják anyjukat. Gondoltam, hogy már jöhetsz szajha, szép kis csokrot csináltam neked.

Lesettenkedtem felmérni a terepet. Lily tébolyodva magyarázott a férjének, aki a homokból felvett valamit, azután a házba rontott.

Megpörgettem az ajándékot, saztán felmásztam egy fára. Izgatottan vártam a mûsort. Éles szirénaüvöltés miafenélte szét a csendet. Saztán kutyákkal rontottak fel.

Mihelyst megpillantották a meglepetést, Lily arcán borzalmas fájdalom lett, na és az a fenséges sikoly…

A férj, kezébe husánggal ordított, mint egy dúvad, hogy jöjjek elõ, meg azt, hogy megöl. Dehogy jövök, marha lennék félbeszakítani az elõadást, gondoltam magamba. A rendõrök lezárták és átvizsgálták a környéket, lábnyomokra vadásztak. Néhányuk a hegy felõli erdõbe rohant. A többiek a helyszínt biztosították. Az egyik eb épp alattam szaglászott, szorgalmas kutya volt, minden szippantás után gazdájára bámult.

Az egyik rendõrautó elhajtott Lilyvel. Az a hülye dög, habzó pofával ugatott felém. A rendõrök fegyverüket rám szegezték. Azt mondták, hogyha rajtuk múlna, halálra vernének. Vége… na igen, kiforgatták zsebeimet, saztán rám uszították azt a vérbe forgó szemû ebet. Két rendõr hátulról lefogott, a magához térõ férj nekem rontott, ott ütött-rúgott, ahol ért. Aláírattak velem egy papírt, hogy a kutyát én izéltem támadásra. A férfit csak akkor szedték le rólam, amikor már fojtogatott.

Saztán beraktak ebbe a leprás dutyiba. Várom az ítéletet. Már minden felbassza az agyamat. Mindjárt bedugnak egy sötét fogdába, mert az egyik vén hülyének le akartam harapni a fülét, de…”

*

Alig hajnalodott ki. Az elítéltet két morózus, felhõkarcoló fegyõr a vesztõhelyre vezeti. A pap feladja az utolsó kenetet. Frank a naplóját akarja, de az õrök értetlenül bámulják, mintha nem tudnák, mirõl beszél. Összezagyvál még valamit halott anyjáról és a mennyországról. Szemét bekötözik.

Frank Wallense számára beáll a sötétség.