József Attila

Töredékek

Kásásodik a víz,

kialakul a jég

és bûneim halállá állnak össze.

*

Vassal csorbított csontváz leletek

mutatják, hogy itt mivé lehetek,

ha mellemre kitûzném jeletek, –

csirkefogók! Nem játszom veletek!

*

Piros vérben áll a tarló

s ameddig a lanka nyúl,

kéken alvad. Sír az apró

gyenge gyep és lekonyul.

Lágyan ülnek ki a boldog

halmokon a hullafoltok.

Alkonyul.

*

Hétért – magamat kérdem –

adsz-e hatot?

Játszom. Azé az érdem,

ki játszhatott.

*

Sokan voltak és körülvettek,

álmomban engem kinevettek:

„Hehe, hát ennél van a kincs,

ami nincs?”

*

Én hazám, fajom és emberiségem

iránt ismerem szép kötelességem,

mint bús idegen, végén a menetnek,

mikor valakit pompával temetnek.

*

Fagyon veszve, vagy éhen. Így a sorom.

Már rálépett a lábomra a tél.

Bordáimat kiálló lécként hordom

és kócmadzagként lóg bennem a bél.

A kínhoz kötnek kemény kötelek,

be vagyok fonva minden oldalon

és nem lelem a csomót, amelyet

egy rántással meg kéne oldanom.

Én szenvedek, de nem lesz kegyelem,

ha megszabadít, aki egy velem, –

amazon lesz minden fájdalom.

*

Flóra, csináljunk gyereket,

hadd vessen cigánykereket

mert én nehéz vagyok már

s elviszi könnyû szerelem;

hisz hogy én legyek hûtelen

ahhoz nehéz a szivem.

*

Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész,

vagyok mint a hideg, világos és nehéz.

*

Nem! Nem! kellene kiáltoznom

s azt suttogom: igen, igen,

hogy a sors ringatózást hozzon

a tenger sirás vizeiben.