József Attila-nekrológok a nagyváradi sajtóban

1937. december 7–9.

Nagyvárad irodalmi törekvéseit a múlt század húszas-harmincas éveiben a város utolsó nagy intellektuális élménye, a Holnap határozta meg. Ennek a hagyománynak és az Ady-élménynek a jegyében szervezõdnek a késõbbiekben is társaságok és kiadványok. A húszas évek kezdeti irodalomszervezõ lendülete a Magyar Szó és Tavasz megszûntével megtörik, az irodalomszervezõ és irányadó központok szerepét Kolozsvár, Brassó és Marosvásárhely veszi át. Az irodalmi rovatok dimenziójában beszélhetünk verses és prózai publikációkról csupán. Talán „a holnapos” hagyományokra is hivatkozhatunk, amikor a 20. századi avantgárd irodalom jelzésszerû megjelenését észleljük a helyi hírlapokban. Így aztán József Attila neve sem teljesen ismeretlen egyes értelmiségi vagy a kibontakozó munkásmozgalmi körökben.

A Brassói Lapok 1937. december 6-án tette közzé a költõ halálhírét*, Nagyváradon december hetedikén jelent meg az elsõ közlemény Bárdos László tollából, a sort egy ugyancsak félresikerült közlemény zárja december 9-én. A Napló (korábban Nagyváradi Napló) és a Szabadság második oldalán ugyanazt a laptükröt közli a hírrel: A téboly elõl a halálba menekült nagy magyar költõ két verse; a Mama és a Kész a leltár címû verseket közlik magyarázó szöveggel: „Egyiket az édesanyjához írta, aki mosónõ volt, s akit zavaros perceiben is sokat emlegetett. A másik leltár, mirõl vallhatna tehát másról, mint a költõ háztartási életérõl.

Az ilyen és az ehhez hasonló jelenségekre Kántor Lajos A hiány értelmezése (József Attila Erdélyben) címû tanulmánykötetében találunk utalást: „December elsõ napjaiban végigfut a tragikus hír az országon. A gyászolók között van a Keleti Újság, az Ellenzék. Más erdélyi lapok is közölnek persze József Attila-nekrológokat, amelyek inkább szerzõjük személye, mintsem mondanivalójuk eredetisége miatt érdemesek a feljegyzésre.” ** Ezek közé a megemlékezések közé sorolhatjuk a váradi sajtóban megjelenteket is.

December 7-én a Szabadságban Bárdos Lászlónak Az eltaposott magyar költõ, ugyanezen a napon a Friss Újságban Gyárfás Endrének József Attila tragédiája címû nekrológját közlik. „A szerkesztõ Bárdos László a nagyváradi Naplóban az életmû és a visszhang erdélyi vonatkozásaira hívja fel a figyelmet.” *** Ugyancsak itt kell megjegyeznünk, hogy Bárdos a Szabad Szóban korábban már közölt József Attilától. Nekrológjában József Attila tettét szimbolikusnak tartja, mintegy Európa vesztébe rohanását szimbolizálja.

Gyárfás Petõfi örökségének továbbélését véli felfedezni József Attila verseiben, a „forradalmi” jelzõt is megörökölteti.

A harmadik közlemény a december 8-i Friss Újság harmadik oldalán A Harmadik Birodalom tavaszi tervei szomszédságában Robotos Imre tollából származik: Költõ a sínek között. A késõbbi évek kommunista propaganda-kliséi már ebben az írásban is visszaköszönnek. A „gyász és harc” jegyében fogant nekrológ inkább elkötelezett programbeszéd, mint sirató.

* Kántor Lajos: A hiány értelmezése. (József Attila Erdélyben. Bukarest: Kriterion, 1980. p. 110),

** Uo. p. 111

*** Uo. p. 111

Bárdos László: Az eltaposott magyar költõ

A balatonszárszói állomáson József Attila magyar költõ megvárta a beérkezõ tehervonatot és a mozdony elé vetette magát. Néhány parasztnõ, néhány siheder ténfergett még a sinek környékén, ezek látták amint a kerekek elkapták a 32 éves fiatalembert. Pár percig, amig a vasutasok megállitották a szerelvényt, csak ezek vették észre, hogyan lesz véres húsmassza a magyar költõbõl, az élõk közül a legtehetségesebbõl, aki számos epigon nemzedék után arra felé tört, hogy új és a magyar költészetben elõtte ismeretlen hangon elfoglaljon egy üresen maradt helyet: azt ahová a korszellem állitja a költõt.

József Attila akkor tûnt fel s kezdett irogatni, amikor azokhoz a magyarokhoz, kiket új hazába rendelt a végzet, már nem vagy csak alig juthatott el a hangja. Ha nem lett volna olyan feszitõ tehetség, mint amilyen volt, József Attila költészete elõtt zárva maradnak azok a szûkre szabott hasábok is amelyeket megnyitott neki a magyar irodalmi sajtó. Alig második esztendeje, hogy saját terrénuma volt, az Ignotus Pállal együtt alapitott, frissen indult, de hamar megfáradt orgánuma, a Szép Szó.

Azon az ugaron kellett utat törnie, amely még viselte az elõtte járt Ady Endre dobált gyöngyöket. Most röviddel halála elõtt, háromnegyedrészt már tébolyultan, az élet örvényei fölött lebegve, joggal sikoltotta el: „Tejfoggal sziklába haraptam.”

Miután az ardeali közönség nem ismerte, nem bocsájtkozunk ismétlésbe, ha mi is megirjuk róla, hogy mi volt elhelyezkedése a társadalomban. Elsõ verskötetében maga ad tökéletes feleletet erre, a kérdésre azzal az egy mondatával, melyet kötete fedelére rótt:

„Nem volt apám, sem anyám.”

De József Attila sem rózsabokorban jött a világra. A születése okául megnevezhetõ szülõk között az apa napszámos volt, még pedig román eredetû, kétkezi alkalmi munkás, aki röviddel fia születése után jobbnak látta világgá menni. Igy maradt egyedül gyermekeivel József Attila édesanyja, aki mosással tartotta fenn magát és a családot. A költõ sokat tépelõdött mindig is azon a sorson, amelyet ilyen körülmények között tanult megismerni és kutatta, hogy törvényszerû kényszerûség-e valamennyi olyan sors, amely hajszálra hasonlitott az övéhez, miközben sodródott a nagyvilág országutain. Libapásztor, rikkancs, malterezõ, hajósinas volt többek között hazájában és idegenben is. Eképpen jutott el addig a tapasztalatig, hogy nem a nyelv határolja el egymástól az embereket, hanem az a társadalmi struktúra, amely ellen mint költõ késõbb kedvvel szállt harcba. Rimeibe töltve mindazt a puskaport, amelyrõl jogtalanul hitte azt (utolsó óráiban feltéve önmagának a kérdést: „jó költõ voltam-e”), hogy üresen és hatástalanul durrogtatta el. A kor, amelybe született s amelyben élt, okozta csak, hogy nem érezte személyesen is magához közelebb azt a tömeget, amelyikbõl származott, akikért költõ lett s akiknek énekelt. Ady egy más és letûnt világban irhatta volna meg hires versét a geszti grófról. Ha vissza is fújt rá a hatalom, ott volt a köréje gyûlt ellenzéki tábor, mely óvta, dédelgette, csak azért is kuruckodott a költõ zászlójára tûzött nevével. Mit irhat le a mai poéta, ha még oly vátesz, kiknek és hová, ha még oly véres is a szive, ha még oly bátor is a hangja. József Attila ismerte ezt a nyomorúságot. Föl s jól érezte nemcsak a költõ, hanem a kor adottságait és mélységes pesszimizmus vált úrrá benne. „Költõ és kora”, ez a cime egyik legutóbbi versének:

Jöjj barátom, jöjj és nézz szét’

E világban dolgozol

s benned dolgozik a részvét

Hiába hazudozol.

Hadd most azt el. Hadd most ezt el.

Nézd az esti fényt, az esttel

mint oszol…

Piros vérben áll a tarló

s ameddig a lanka nyúl,

kéken alvad. Sir az apró

gyenge gyep és lekonyul.

Lágyan ülnek ki a boldog

halmokon a hullafoltok.

Alkonyul.

József Attila mielõtt kirohant volna a rátörni készülõ õrület kényszerképzetei által üldözve a szárszói pályaudvarra, iróasztalán a tizenkilencedik századbeli költõ, Victor Hugó „Utolsó szavak” cimû versének elsõ sorát forditotta le és vetette papirra: „Elpusztult az emberi értelem…” Tovább nem jutott a versforditással. Egy pergõ évszázad mikrofonja erõsitette fel s dübörögte egy olyan ember fülébe ezt, aki egy bomló elme peremén ingadozva már amúgy sem találta egyensúlyát

Elpusztult az emberi értelem’ irta le egy zûrzavaros, káoszba süllyedõ Európában száz év elõtt a „Nyomorultak” költõje és több mint száz évvel késõbb egy hasonlókép felfordult, kietlen és céltalannak tetszõ Európa egyik kis zugából, a deres magyar tenger mellõl felkélt a magyar költõ, hogy fejjel rohanjon a végzet Vasmozdonyának, tüzes szemeivel falva a tüzes szemeket, ahogyan jönnek egyre közelebb. Mintha a halott költõ megbénult nyelvvel is egy utolsó szimbólumot keresett volna, saját magával példázva azt az Európát, mely most készül eszét vesztve beleugrani a fekete semmibe…

*

Tiz évvel ezelõtt egy párizsi kis vendéglõben láttam József Attilát. És tiz éve annak is, hogy Hugó Victor múzeumában egy könyvet láttam felütve a francia iró utolsó kezevonásával: „És mégis hiszek egy másik Európában, hiszek az Európai Egyesült Államokban.”

Az összetépett testû magyar költõ teteménél ki-ki vallása szerint vessen keresztet.

Bárdos László (Szalárd, 1897. május 30. – Budapest, 1960. szeptember 21.) újságíró, elbeszélõ, dramaturg. Újságírói pályafutását a Pesti Hírlapnál kezdte, 1919–1924 között a Szabadság munkatársa volt, majd az Esti Lapnak dolgozott. Részt vett a Sallai Imre és Fürst Sándor halálos ítélete ellen tiltakozó nagyváradi röpirat szerkesztésében, ezért a Horthy-korszak Magyarországáról kitiltották. 1935-ben elindította a Szabad Szó címû legális baloldali kiadványt. 1934-tõl a Nagyvárad és a Nagyváradi Napló szerkesztõje volt. Írásait közölte az Ellenzék és a Brassói Lapok. 1944-ben deportálták, hazatérése után az Új Élet, késõbb a Fáklya szerkesztõje volt, 1949-tõl 1951-ig a Nagyváradi Állami Színház dramaturgja. 1951-ben Magyarországra távozott.

Gyárfás Endre: József Attila tragédiája

A magyar irodalmi világot mélységesen megdöbbentõ tragédia foglalkoztatja. Szombaton délután Balaton-Szárszó közelében robogó vonat elé vetette magát József Attila, az ismert magyar költõ.

József Attila a legnagyobb igérete volt a magyar lirának. Versei széles körben keltettek feltûnést. Még csak 33 éves volt, de költõi mûködése már vezetõ szerepet jelentett számára a magyar irodalomban.

Az Ady Endre utáni magyar lira nehezen kapott új hangot és új tartalmat a hatalmas költõzseni lenyûgözõ egyénisége után. József Attila az elsõk közé tartozott, akik nem epigonja, hanem diadalmas folytatása volt az új magyar lirának.

Szegény ember volt József Attila, szegény proletár költõ. Verseiben a nincstelen szegény emberek bánata, vágya, akarata tengett, olyan mély lirai aláfestéssel, annyi kedves, merész s nemcsak tartalomban, hanem formában is csibészes attitüddel, – hogy minden sora páratlan, erõs reprezentánsává avatta a mai idõk költõi hangjának. A legutóbbi években a szerkesztése alatt álló Szép Szóban jelentek meg szebbnél szebb versei. Minden jel arra vallott, hogy József Attila a legnagyobb magyar költõk halhatatlan galériáját fogja disziteni.

A sors azonban kegyetlenül közbeszólt József Attila szépen ivelõ pályájába. A fiatal költõ súlyos idegbajban szenvedett, mit fokozott nélkülözéssel teli élete. Idegbaja miatt költözött le Balaton-Szárszóra nõvéréhez. A kinzó betegség egy-egy világos pillanatában azonban most is dolgozott s életének delén leggyönyörûbb költeményeit irta. Szombaton bejelentés nélkül eltávozott hazulról. Bolyongás közben érlelõdött meg benne az öngyilkosság gondolata. A vonat elé vetette magát. Nyolc részbe vágott holttestét késõbb találták meg a sinek mellett.

Halála elõtt Sopronba hivták rajongó hivei, akik közül nem egy talán saját életét áldozta volna a prófétalelkû fiatal költõért. Kevés költõ volt, akinek minden sora oly közvetlenül hatott volna a tömegekre. E tekintetben egyenesen Petõfi utódjának tekinthetõ. Minden sora a szegény emberek tömegéhez szól s a kertelés nélküli érzelem-leplezés mûvészi tökélye. Igy énekelt:

Nincsen apám, se anyám

se istenem, se hazám,

se bölcsõm, se szemfedõm,

se csókom, se szeretõm,

Harmadnapja nem eszek,

se sokat, se keveset.

Húsz esztendõm hatalom,

húsz esztendõm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,

hát az ördög veszi meg.

Tiszta szívvel betörök,

ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,

áldott földdel elfödnek

s halált hozó fû terem

gyönyörûszép szívemen.

Nem csoda, ha ilyen versek után Petõfi egyenes utódját látták a magyar irodalom szerelmesei József Attilában. Az új magyar Villonra találtunk benne s rajongó szeretettel vette körül olvasóinak hatalmas tábora. Hányatott élete volt, de a sok szenvedés csak tiszta költõi gyöngyszemeket termett benne. Mint alábbi verse is mutatja:

Magamban bíztam eleitõl fogva –

ha semmije sincs, nem is kerül sokba

ez az embernek. Semmikép se többe

mint az állatnak, mely elhull örökre.

Ha féltem is, a helyemet megálltam –

születtem, elvegyültem és kiváltam.

Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,

ki ingyen adott, azt szerettem érte.

Asszony ha játszott velem hitegetve:

hittem igazán – hadd teljen a kedve!

Sikáltam hajót, rántottam az ampát.

Okos urak közt játszottam a bambát.

Árultam forgót, kenyeret és könyvet,

ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.

Nem dicsõ harcban, nem szelíd kötélen,

de ágyban végzem, néha ezt remélem.

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.

Éltem – és ebbe más is belehalt már.

Mint minden nagy lirikus saját versében hordozta biográfiáját, ebben is maga beszél mindenki helyett, ebben is költõ és igazi lirikus. Korai halála pótolhatatlan vesztesége a magyar irodalomnak. Nemcsak költõ volt, hanem tanitó mester is. Tanulmányai örökbecsû esztétikai mûvek. A Szép Szóban a költõi versmértékrõl jelent meg legutóbbi tanulmánya. Kereste, kutatta a versformákban rejlõ kincseket amiket csak a költõ ismer fel, de a közönséget úgy ajándékozza meg vele, hogy észre sem veszi.

Ekkor is láttuk, hogy látszólagos bizarr formái és külszinre hányaveti, de hetyke verssorai nem a véletlen, hanem a nagy mûvész tudatos játéka a kifejezési formával. Ebben is hasonlitott Petõfire.

Gyárfás Endre (Nagyvárad, 1904. nov. 27. – uo., 1974. nov. 28.) ismert újságíró, szerkesztõ, avantgardista verseit a helyi lapok gyakran közlik. 1932–33-ban A Gyár és Ucca politikai gazdasági szemlét, 1933–35 között a Tribün c. folyóiratot szerkesztette. Késõbb a nagyváradi Friss Újságban Feltételes megálló címmel rovatot vezetett. 1944 után az Új Élet, majd a Fáklya munkatársa volt.

Robotos Imre: Költõ a sinek közt

Alig félesztendeje, hogy a magyar fájdalmak és szomorúságok tépett lelkû énekese, – Juhász Gyula eldobta a lantját és életét. A költõ szivét véresre sebezték a világ tényei és egy õrült, vagy éppen világos pillanatában, mikor nem birja többé elviselni lelkének terheit, – kitér a folytatás elõl. Sirján a rögök talán még meg sem keményedhettek s ime, társa akadt egy zúzott lelkû magyar poétában. József Attila vetette életét az acélsinekre, mert nem tudott többé bajlódni sebeivel s nem akart többé sem korbácsolni, sem elviselni a sújtásokat. Most az egyszer átlépte a sorompókat, amelyek egész életének és költészetének útjában állottak és múló testét darabokra szaggatták a sorompón túli fogaskerekek.

József Attila fiatalon intézte el magában a világ tûrhetetlen ellentmondásait. Nem harcolt már, mint egykor, ellenük – inkább önmaga ellen folytatott halálos küzdelmet. S a végzetes sors, amely mindjobban körülöleli a magyar irodalom élõit és holtjait – tetteivel újra elmélyült és kiterebélyesedett.

József Attila halála nem váratlanul érkezett. Lelkének drámáját barátai és olvasói elõtt önmarcangoló költészetében maga szavalta el. Most egy éve, hogy fájdalmas sikolya elérkezett hozzánk, „Nagyon fáj” cimû utolsó kötetével. Ebben már feltárultak a költõ meghasonlott lelkének változott hangjai és elsuhant elõttünk végzete. A harcos költõ, aki eddig magára vette a világ fájdalmát és döngette acélos szavaival a társadalmi lét kapuit, most már csak saját mellét karmolta véresre és csak önmaga lelkének súlyát énekelte meg. Mert már nem birhatta el. A világ fájdalma mindig kevesebb, mint egyetlen roskadó léleknek terhei… József Attila önmaga fölött itélkezett, mikor bezárta csodálatosan és érzékletesen látó szemeit, hogy azután csak saját bennsejének és múltjának drámai pillanatait figyelje...

Mert micsoda élet és micsoda múlt volt ez… Ott nyüzsgött benne gyermekkorának minden szégyene, apjának ismeretlen pusztulása és mosónõ-anyjának keserves könnyei. Végigélte újra a sok alázást, elbukást és gyalázatot, amit egyetlen egyszer megélni és átvészelni is riasztó, õrült és kegyetlen dolog. Felidézte újra az árnyakat, vájkált a szaggató kinokban és feltépte a begyógyult heggeket. A mozdony már csak egy rongyokra szaggatott lélek maradványait darabolta fel. József Attila már végzett önmagával, mikor életét kiontotta a megtorpanó kegyetlen gép…

Mért tette ezt? Minden lélek egy külön elzárt és titokzatos világ. Különösen pedig egy költõ lelke az. József Attila nem birta a harcot, amit megvilágosodott értelme és tudatossá tisztult világnézete feladatává tett. József Attila ismerte a kor ellentmondásait, felfejtette törvényszerûségeit és lappangó titkait. Költészetét a tudomány és filozófia termékenyitette meg, szellemét a dolgozók igazságai boritották lángba, – és az õrületbe is.

József Attila fiatalon, majdnem ifjú éveiben halt meg, de az utolsó évtizedben már az õ dalait énekelte a dolgozó magyar ifjúság. Nagy költõ volt, már-már vészesen nagy, – nem birta el vállain elhivatottságának kihivó veszélyeit. Rendszeres és mérsékletes világlátása megbomlott, nihil támadt lelkében és õrületet csiholt a sorvasztó, terméketlen és céltalan fájdalom. Nem látta csak a pusztulást, s nem vette észre csak a gyalázatokat. Eldobta tollát, mellyel pedig bátran és példaadóan mutatta addig az utakat, amelyek a szépségek, megoldások és szabadság felé iveltek. Már nem hitte, hogy segiteni tud, hogy segiteni lehet… József Attila a halálba menekült, meghasonlott lelkének rémült látomásai elõl.

A magyar irodalom gyászol és harcol e napokban. Az egyre elbukó költõket gyászolja és az egyre világitóbb szavú költõkért acélozza erejét. Gyász és harc sorakozik fel a nagy magyar költõ József Attila sirjánál, ki az egész világ szabadságáért énekelt, de önmagát is csak szétroncsolt homlokkal tudta szellemi rabságából kimenteni.

Gyász és harc. A harcban bensõségesebb a gyász és a gyász elszánttá teszi a küzdelmet. A magyar irodalom a legnagyobb gyászban is töretlen erõvel folytatta szabadságharcát, amely valóra váltja majd a tragikus végû József Attila álmait.

Robotos Imre (Nyírmártonfalva, 1911. október 18. – Budapest. 2001. április 13.) újságíró, szerkesztõ. Újságírói pályáját a nagyváradi Friss Újságnál kezdte (1933–1939), cikkeit közölte a Nagyváradi Napló és a kolozsvári Korunk. A második világháború idején munkaszolgálatos. 1945-ben visszatért Nagyváradra. Az Új Élet munkatársa, majd a Fáklya alapító fõszerkesztõje és munkatársa. 1947-tõl a Romániai Magyar Szó (késõbb Elõre) központi pártlap felelõs szerkesztõje, 1951-tõl szerkesztõje. 1956-ban eltávolították a szerkesztõségbõl, átkerül az Állami Irodalmi és Mûvészeti Kiadó bukaresti magyar szerkesztõségének élére. 1958-ban visszatért Nagyváradra, ahol lakáshivatali tisztviselõ egészen nyugdíjaztatásáig. 1986-ban Magyarországra települ. 1975-ben Budapesten jelenteti meg a nagy port kavaró Az igazi Csinszka c. dokumentumriport-kötetet. Ápolta a Tabéry-hagyatékot, sajtó alá rendezte Simon Magda publicisztikai írásait és Bölöni Györgyné Adyról megjelent írásait Itóka Párizsban címmel, 1977-ben. Önéletrajzi vonatkozású könyve Pengeváltás címen a nagyváradi Literator Kiadó gondozásában jelent meg.

A cikkeket a Nagyváradi Gheorghe ªincai Megyei Könyvtár folyóirat-gyûjteményébõl vettük át mindennemû korrekció nélkül.

Napló. Felelõs szerk. Dr. Böszörményi Andor. 6. évf., 285. sz., p. 2.

Szabadság. Fõszerk. Hegedüs Nándor, felelõs szerk. Marót Sándor. 67. évf. 283. sz., 1937. dec. 7., p. 9.

Friss Újság. Fõszerk. Pásztor Ede. 38. évf., 281. sz., 1937. dec. 7.

Uo. 38. évf., 282. sz., 1937. dec. 8.

Összeállította: Tavaszi Hajnal