Dánielisz Endre tanár, irodalom- és helytörténész (Nagyszalonta, 1925). A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári oklevelet, tanárként, múzeum- és iskolaigazgatóként, iskolapszichológusként dolgozott. Irodalom- és helytörténeti, valamint nyelvmûvelõ cikkei, tanulmányai, kötetei romániai és magyarországi lapokban, illetve kiadóknál jelentek meg.

Dánielisz Endre

Õk szerették József Attilát

József Attila születésének centenáriuma kiváló alkalmat nyújt a róla való emlékidézésre, életmûve egy-egy szakaszának elemzésére, értékelésére. Effélére jómagam nem vállalkozom, de megragadom az évforduló lehetõségét, hogy közreadjak a költõhöz áttételesen kapcsolódó két történetet. Talán érdemes a megörökítésre, mielõtt a mulandóság mélyén végképp elenyészne.

l.

1947 õszét írtuk, amikor – tanítóságomat odahagyva – beiratkoztam a Bolyai Tudományegyetem pedagógia–lélektan szakára. Amint az a frissen létesülõ felsõfokú oktatásban gyakorta elõfordul, a hallgatóság örvendetesen gyülekezett, de a rektorátus számára súlyos gondot okozott a magas szinten képzett elõadók, professzorok toborzása. A hazai adottságok felhasználásán túl külsõ segítséget is igénybe kellett vennie. Így került Kolozsvárra 1947 és 1949 között Szegedrõl Tettamanti Béla címzetes, nyilvános egyetemi tanár. Máig szégyenkezõ restelkedéssel gondolok egykori magamra, magunkra, amiért nem tudatosult bennem és közöttünk, hogy a rekedtes hangú, mûfogsorával bajlódó öreg úrban József Attila legkedvesebb tanárát illenék tisztelnünk. Visszagondolva ezekre az évekre, egyetlen olyan mozzanat sem él bennem, amelybõl arra következtethetnék, hogy hallgatósága értékelte, legalábbis figyelembe vette az õ megalapozott tudományos érdemeit, de még inkább a költõvel való személyes kapcsolatát. Pedig önéletrajzában, a Curriculum vitae-ben éppen róla és Galamb Ödönrõl, egykori makói tanárairól vallja Attila: „két kedves tanárom kérésére mégis elhatároztam, hogy érettségizem”, ugyancsak Tettamanti Béla az, akinek egyik versét dedikálja, s akit József Jolán életrajzi regényében baloldali érzelmû pedagógusként szerepeltet.

Mindezek ellenére a diktatúrát bevezetõ proletár felbuzdulás idején egy olyan vele kapcsolatos esetnek lettem akaratlanul is tanújává, aminek megdöbbentõ hatásától máig sem szabadulhatok.

Másodévesként a frissen államosított Marianum épületében hetvenedmagammal hallgattam Tettamanti Béla Általános pedagógia címen futó kurzusát. Kétórás elõadásának a felénél tartott, amikor a terem közepe táján felállt egy testes elvtársnõ. (Állítólag néhány évvel azelõtt Tito partizánjai között harcolt.) Erõs, férfias hangjával megszakította az elõadást, kijelentve, hogy a mai szocialista ifjúság nem kíváncsi Tettamanti úr polgári pedagógiai nézeteire, sem a „nemzetnevelés” reakciós elméletére. A hallgatóság nevében követeli, hogy a 20. század leghaladóbb nevelési gyakorlatáról, a szovjet pedagógiáról és a nagy Makarenko módszereirõl beszéljen.

A kínos jelenet perceiben hatvanegynéhány éves professzorunk hol elsápadt, hol meg elvörösödött. Néhány mondattal igazolni próbálta kurzusának témáját, majd szünetet jelentett be.

A dohányzók egy csoportja a felszólalót udvarolta körül (az ötvenes évek elején Szél Zsuzsaként jegyezte Utunk-beli politikai cikkeit), más csoportokban pedig ki pró, ki pedig kontra foglalt állást a történtekkel kapcsolatban. A professzor úr magánosan mérte a folyosó hosszát és szívta idegesen cigarettáját. Senki sem akadt, aki melléje szegõdött volna, vagy más úton-módon enyhítette volna József Attila kedves tanárának lelki feszültségét.

1949 nyarán vissza is tért Szegedre, és mi sohasem hallhattuk személyes emlékeit „az utca és a föld fiának” diákéveirõl, költõi indulásáról.

2.

A második eseményre egy évtized múltán került sor. 1957 márciusában telt be kerek 140 év Arany János születése óta. A román múzeumi fõigazgatóság elrendelte, hogy a háború nyomán jelentõs kárt szenvedett, megpocsékolt szalontai Arany János Emlékmúzeumot erre az alkalomra rendbe kell tenni. E feladattal e sorok papírra vetõjét bízták meg. Az évfordulóra az új szobrok, festmények, bútorok el is készültek; az ünnepség méltósággal zajlott le, és a Csonka-torony vaskapuja ismét kitárult a látogatók elõtt.

Ugyanez év õszére a magyarországi mûvelõdési hatóságok is Arany-ünnepséget terveztek, a költõ halálának 75. évfordulójára emlékezve. Ezt – többek között – egy nem mindennapi irodalmi kiállítás megrendezésével kívánták egyedi értékûvé tenni, amihez szükségük volt Arany János Nagyszalontán õrzött dolgozószobájának néhány darabjára. Az értékes hagyaték kurátoraként a budapesti Petõfi Irodalmi Múzeumban berendezett kiállítás megnyitóján magam is részt vettem. Ekkor ismerkedtem meg Horváth Mártonnal, a Rákosi-rendszer rettegett kultúrpolitikusával, Németh László, Sinka István és a többi népi író sanyargatójával. E múzeum fõigazgatójává nevezték ki. Lejjebb csúszott ugyan, de nem ütötte meg magát. Errõl gondoskodott az új pártvezetõség. Azonban most nem róla, hanem Szántó Juditról, József Attila végsõ hat évének tanújáról, hûséges élettársáról kívánok szólni. Õ ebben az idõben az irodalmi múzeum osztályvezetõje, elsõsorban a költõ kéziratainak, hagyatékának a gondozója volt. Mivel ugyancsak ez idõ tájt avatták föl az általa megtervezett reprezentatív József Attila-kiállítást, arra kértem: maga mutassa be a négyteremnyi relikvia fontosabb, érdekesebb darabjait. Így, utólag bevallom: lényegében más cél vezetett: személyesen tõle vártam választ egy engemet erõsen nyugtalanító kérdésre: azzal a tudattal halt-e meg a költõ, hogy apja a jobb kereset és némi dollár-megtakarítás reményével az Újvilágba hajózott?

A már idézett önéletrajzában is ez áll: „Apám – néhai József Áron – háromesztendõs koromban kivándorolt…” – Ezt az álláspontot egy 1937 áprilisában, tehát halálának évében született versével is megerõsíteni látszik: „Csak most értem meg az apámat, / aki a zengõ tengeren / nekivágott Amerikának. // Útnak eredt – nem új jelenség –, / hogy lefülelje bátoran / a természetes jószerencsét.” (Csak most…)

E lírai vallomás nyomán közírók és érettségizett fiatalok hitték és terjesztették a kivándorlás tényét.

A romániai magyar sajtóban ekkortájt kapott a szükségesnél is nagyobb nyilvánosságot a szappanfõzõ apáról szóló újságírói „felfedezés”, miszerint József (Iosif) Áron nem Amerikába tántorgott ki, csupán a Regát, majd Erdély városaiban próbálkozott megélhetéshez jutni. Különösen temesvári tartózkodása, majd elhunyta került elõtérbe. Sõt, rábukkantak Attila felnõtt féltestvérére is, aki a debilitás határán tengõdve segítségre szorult. Groza Péter államelnöktõl várták a havi eltartási díj biztosítását.

Miután Szántó Judit elõtt fölelevenítettem a romániai „szenzációt”, kérdésemet megismételtem.

– Õszintén szólva, engem is meglepett – felelte –, hogy egyes lapok úgy tálalták a Romániába áttelepedés tényét, mintha arról a család eladdig nem hallott volna. A valóságról elsõkként a nõvérei szereztek tudomást, majd egy aradi riporterrel folytatott beszélgetése során, 1936 júliusában maga Attila nyilatkozta: „Két és féléves voltam, amikor apám Budapestrõl kivándorolt Brailába…”

– De akkor mivel magyarázható az óceánon túlra hajózásnak esztendõ múltán történt megismételése?

– Gondolom, az õ egyéniségével, lírikus alkatával. Emlékvilágában Attila szívesebben õrizte az Egyesült Államokba való kivándorlás legendáját, mint a bántó és számára is kínos tényt. Egyébként köztudott, hogy családi érzelmeinek a középpontjában mindenkor a mama állott.

*

Ha az lenne a célom, hogy az elmondottakat mindenképpen hatásosan fejezzem be, akkor József Attila másik nagy, de reménytelen szerelmével, Kozmutza Flórával történt találkozásomról kellene szólanom. Valótlanságot nem mondanék, mert bizonyítható tény, hogy amikor – 1962. augusztus 12-én – Illyés Gyulát tihanyi otthonában fölkerestem, Flóra, a feleség fogadott. Csupán néhány mondatot váltottunk egymással, mert jövetelem célja a közéleti férfiú tájékoztatása volt kisebbségi sorsunk felõl. (Meg is kaptam az érte járó fenyítést a bihari Securitatétól.) Eközben Flóra, az országos hírû gyógypedagógus a szárazság sújtotta növényvilágba igyekezett életet permetezni. Késõbb tudtam meg, hogy õ volt a két nagyszerû költõ, Attila és Gyula közötti egykori feszültség és hódító versengés kiváltója, sõt azt is, hogy utolsó, kiemelkedõ szerelmi verseit József Attila ehhez a barna hajú, szépen ívelt szemöldökû asszonyhoz írta. Esztéták állítják: a Flóra-ciklus jelenünkig a magyar vallomásos líra remeke.