Szilágyi Aladár közíró, szerkesztõ (Pankota, 1943). Kolozsvárott tanult filozófiát. Publicista, a Kelet– Nyugat egyik alapítója, késõbb fõszerkesztõje. Elbeszélései, kritikái, tanulmányai különbözõ hazai és magyarországi lapokban jelentek meg. Az Erdélyi Riport fõmunkatársa.

Szilágyi Aladár

A Pokol utcai fogmûves fia

A homloka dacosan elõreszegezve, mintha faltörõ kosként akarná használni a következõ pillanatban; az arca elgyötört, mintha vége-hossza-nincs éjszakai tusakodás nyomait viselné; a tekintete töprengõ, mintha világmegváltó gondolatokba merülve szemlélõdne; bal kezét zsebébe rejti az önmagába zárkózás jeleként; hátrarettenõ jobbja ökölbe szorul a tehetetlenségtõl; erõteljesen elõrelendülõ lába kiutat keres a semmibõl sehová. Kissé elõregörnyedt teste, kamaszos alakja csupa feszültség és szeretetvágy. Nem, Wagner Nándor József Attilájának egyetlen porcikája sem felelt meg a múlt századbeli, 1956 elõtti szocreál kánonoknak, a proletárköltõként kisajátított poéta ideá(l)jának. Nem csoda, hogy a korabeli mûítészek nemhogy köztérre állíthatónak, hanem még kiállításra méltónak sem minõsítették a „dekadens” és „pesszimista” mûalkotást. Nekik csak a „döntsd a tõkét, ne siránkozz” szavalókórusra harsányult sorai kellettek, a „semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog” miniatûrjeire nem, a Nagyon fáj jajkiáltásaira végképp nem volt szükségük, és – ha rajtuk állt volna – örök enyészetre ítélték volna a költõ „talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét” típusú felismeréseit. És alighogy a torz kor szolgalelkû firkászai felépítették az egyedül hitelesnek vélt József Attila-modellt, alighogy az osztályéber rostamesterek József Attila életmûvét proletárforradalmivá szublimálták, elõállt egy valahonnan, Nagyváradról Budapestre vetõdött szobrász, aki megformálta ennek a szocreál modellnek a teljes plasztikai cáfolatát.

Ha Wagner Nándornak 1956-ban viselt dolgai miatt nem sikerült volna elmenekülnie, talán legszebb szobortervei sem találhattak volna menedéket a székesfehérvári múzeum alagsorában a rájuk ömlesztett Rákosi- és Sztálin-fejek garmadája alatt. Ha a pufajkások letartóztatták volna, a végül is tíz évet Svédországban, három évtizedet pedig Japánban múlató mûvésznek talán nem maradt volna érkezése a végrendelete megírására sem. Nem hagyhatta volna A Filozófia kertjét a Gellért-hegynek, Corpus Hungaricumát Székesfehérvárnak, sem József Attiláját Nagyváradnak örökül.

A mûvész kollégái mondják: a mostoha körülmények ellenére a Wagner-mûvek gipszváltozatai alig szenvedtek csorbát, József Attila több mint kétméternyi szoboralakján is alig akadt kiigazítani, pótolni való. Ilyenformán a szobor bronzba öntõinek munkája is csupa gyönyörûség lehetett. Amikor aztán a bronzalak elsõ, ideiglenes szálláshelyére került, a Petõfi Irodalmi Múzeum kertjébe, azon frissiben revelációként hatott: mennyire rokon Ferenczy Béni majdnem vele egyívású, 1948-ban alkotott, de ugyancsak évtizedekig „letiltott” Petõfi-szobrával. Ma már az irodalmi legendárium része, hogy Hatvany Lajos egy sokáig dédelgetett, de soha meg nem valósult filmálmában József Attilának szánta volna Petõfi Sándor szerepét. Az pedig már szoborsors-szerûség, hogy a Wagner-plasztika Váradon a Petõfi parkba, egy szépen gyarapodó magyar panteonba került, nagyjából a Bethlen Gábor és Petõfi Sándor szobra közötti távolság felezõvonalára.

Az utókor egyetlen módon hálálhatná meg a város mûvész fiának végakaratából kapott örökséget: nem elegendõ alkalmasint vagy évfordulószámra oda zarándokolnunk, forgolódnunk a szobor körül, s elvezetni hozzá vendégeinket, hanem utána kell járnunk Wagner Nándor teljes életmûvének. Tudnunk, ismernünk kellene, közkinccsé kellene tennünk, mit alkotott Svédországban, mit Japánhonban, azokban az országokban, ahol nemcsak élvonalbeli mûvésszé nõtte ki magát, hanem polihisztorrá is, hiszen fémtechnológusként, építészként és filozófusként is jeleskedett. Mi több: írásban és plasztikában is megalkotta a nagy világvallások és világkultúrák szintézisét, mely révén õ maga is az egyetemes kultúra legnagyobbjai közé emelkedett. Egy szó, mint száz, egy majdani Wagner-monográfia elkészítõinek idõben több mint fél évszázadot, térben Magyarország több városának lelõhelyei mellett Európa legészakibb, Ázsia legkeletibb országának mûszaki, építészeti, képzõmûvészeti és szellemtörténeti tárát kell búvárolniuk ahhoz, hogy a teljesség igényével felmutathassák: mit is hagyott ránk örökül a hajdani Szent János (régente: Pokol, mostanság: Ady Endre) utcai fogmûves fia.Ê