Gittai István

1987. december 3.

József Attila emlékére

Reggel ólmos esõben,

lelki beteg, szomorú

költõ csügged a téren.

Vajon kié ez a város?

Délután, amíg a gép

mossa a heti szennyest,

eszembe villan anyám.

Mindig akkor üzen õ – így

gondolat-éteren át –,

ha szükség éri fiát.

Töltésen gyalogolok.

Alkonyodik. Dübörögve

tehervonat robog át.

Negyvenegy éves vagyok.

Úgy sajog, amit kapok,

anyanyelvemnek nagyon fáj.

Rám se hederít a világ.