Lipcsei Márta költõ, tanár (Nagyvárad, 1943). A kolozsvári BBTE fizika–kémia szakán végzett, 1965-tõl fizika szakos tanárként dolgozott. Verseskötetei: Csillagközi utazás (1997), Vertikális álomterek (1999), Virtuális világ (2000).

Lipcsei Márta

„Felvettem egy rendszert”

Így kezdõdik Tandori Dezsõ A geometria címû esszéje, melyben azon elmélkedik, mi történik akkor, ha az I-rõl lehull a pont, és „elelemzi”, hogy az „Í” semmiféle rendszerbe nem illik bele. Szerinte normálisabb az I, csak fel kéne már tenni rá a pontot. Kérdés tehát a „pont”, mely lehet „nézõ-pont” is. Mindig elébe vágunk a dolgoknak, kirohanunk a végtelenbe, ez a nyelvbe is átmegy, majd kényszerû súrlódást-gerjesztõ igényünk elemeként, hogy ki ne repüljünk a semmibe, felveszünk egy rendszert, s tulajdonképpen a dolgok vonatkozásában minden beleilleszkedhet ebbe.

Mert ha feltételezzük, hogy a dolgok nincsenek és magunk is csak akkor vagyunk, ha a nem létezõ dolgok által determinálva vagyunk, csak a magyar költészet ismerõinek jelent valamit a költõ azon megállapítása, hogy mint halom hasított fa van a világ s vagyunk egymás által determinálva.

A bökkenõ az, hogy ebben a rendszerben a pont sem ábrázolható, hanem csak elemalkotó lehet, figurakonstituáló-konstituáló szerepe élesedik, mivel a kör nem állhat másból, csak pontokból, és méghozzá véges számúból, mivel a kör zárul.

Nézzük tovább. Létezik „két pont” – és köztük a köz, gondolatrendszerben talán e köz világi „összefüggés-köz” is lehet, világprimitívségi rendszerben pragmatikusan kibontva talán a „butaság-köz” jobban illenék hozzá. Ezt a rendszert tehát csak úgy felvettük.

Kiderül számunkra, hogy a rendszerben sok mindennel találkozhatunk: képzetekkel, képekkel, melyek az életérzést hordozzák. A József Attila-képek közül ez a versszakkezdet például: „Én a széken, az a földön / és a Föld a Nap alatt…” („Költõnk és Kora”) A megdöbbentõ ebben a két sorban a gondolatoknak a fénysebessége, ahogyan a széktõl a naprendszerig eljut, a kicsitõl, a mindennapitól a kozmoszig. Az õ képzelete ûrhajós-fantázia, itt is, még a naprendszeren is túlfut a kép: „a naprendszer meg a börtön / csillagzatokkal halad”. A börtön és a csillag sokszor kapcsolódik össze az õ költészetében, rakásra lehet idézni példákat. (A csillagok, a Göncölök / Úgy fénylenek fönn, mint a rácsok… – Eszmélet) E képekben – mint másokban is – a determináltság kínja és boldogsága jelenik meg minduntalan, a meghatározottság félelmetes tudata éppúgy, mint az örök emberi szabadságvágy. A kozmoszig nyíló, mintegy gömbsugárban táguló, fénysebességû képzelet jellemzõ a költõre, de jellemzõ a visszaút is, egyfajta visszahajlása az érzelmi, a képi ívnek a kozmikustól a földiig: „ahogy zúg a lomb, a tenger, / ahogy vonítanak éjjel / a kutyák…” („Költõnk és Kora”) Úgy gondolom, akkor érthetjük ezt a verset, ha ismerjük „az egész” József Attilát, gondolatait és ellengondolatait, képeit, hiteit, félelmeit, teljes világát. Legzeneibben és leglágyabban ez a nagy vers, l és h hangokkal, akkor szól, amikor az elháríthatatlan véget énekli. Lidércesen éles a feledhetetlen tájkép, amikor a leghátborzongatóbb. Az önmagát cáfoló rím: „boldog” és „hullafoltok” – mozdíthatatlan, a lepecsételt rímek közül való, amely véglegesen saját vershelyzetéhez kötött. Ária szól itt, a közeledõ halál túlvilági áriája, amely a mûvet a mûvészet mirákuluma által túlemeli az esendõségen valamely költõi üdvösségbe.

De térjünk vissza a geometriához. Tényszerûséggel ugyanúgy vannak körök és vonalak, parabolák és hiperbolák. A vonal isteni ideája az, hogy pontokból áll össze. Egy vonalhoz a tér egy pontján keresztül számtalan párhuzamos húzható, ez ugyebár Bolyai isteni ideája. A többdimenziós térgeometriát pedig Einstein szövi bele a világmindenség hálójába.

Két pont között legrövidebb út az egyenes, de lehet a nyelv a legrövidebb út egy ponthoz? Ez csak fantázia kérdése, ha figyelembe vesszük az emberi tényezõt is.

Nyilván az idõvel ugyanúgy vagyunk, mint a távolsággal. József Attila töprengésre késztet, mikor kijelenti: „A távolságot, mint üveg / golyót, megkapod…” (Altató) Nem zárja ki sem a geometriait, sem az emberit.

Sok mindent örököltünk József Attilától, látható módon és láthatatlanul. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy egy irodalmi szövegben a jelentés és a bármiféle jel sugallata mindig párhuzamos. Lehet a kettõ nagyon is széttartó, sõt egymást keresztezõ. Coleridge szerint: a képzelet „ellentétes vagy össze nem illõ minõségek egyensúlyában vagy kibékítésében mutatkozik meg… a szokásosnál erõsebb érzelmi állapotban, melyhez a szokottnál nagyobb rend társul.”

Annyit mondhatunk, hogy azok a régi kritikák, amelyek húzódoztak József Attila sajátos kettõsségétõl, égetõ közlendõi, kerekded formái páros egységétõl, nem számoltak vele, hogy bizonyos anyagok csak saválló edényben szállíthatók.

A mérhetõ idõben, megjelenik az „élõk mértana”. A verstan születését, a verstõl, a szavaktól való elszakadását úgy kell elképzelni, mint a számtan születését mondjuk az almából. „Úgy lép ki a szóból a versláb, az ütem lehetõsége, ahogyan a fûben ülõ egy, két, három almából lassan kilép, kiemelkedik az egy, a kettõ, a három fogalma, otthagyva maga mögött a szép kerek, édes-piros almákat, hadd guruljanak tovább” – Nemes Nagy Ágnest idéztem.

Ahogy a mértant nem tekinthetjük a pontok halmazának, a vers se tervszerûtlen, nem hanyag halmaz. A versnek terve van velünk, fel akar épülni általunk, szerkezetének mondanivalója van. Valahogy úgy akar felépülni a vers, mint a tengeri csillag öt ága. Ilyen tévedhetetlenül, szinte erõszakosan alakul a vers rendje, formája, ahogyan az élõ szervezetek szimmetriája, az élõ szervezetek mértana érvényesül benne. Ami a versben a legfontosabb, az az élõ anyag architektúrája. Bármilyen fajta versnek önmagához hû rendezettsége, sõt egy életmû, egy élet önmagához mért törvénye, amit nem kitalálni kell, hanem inkább felfedezni. És ez nem kis munka.