Gittai István költõ, újságíró (Tóti, Bihar m., 1946). 1990–1991-ben a Kelet–Nyugat, késõbb a Bihari Napló munkatársa. Számos vers- és rövidprózakötete jelent meg erdélyi és budapesti kiadóknál.

Gittai István

A centenárium apropóján

Az íróasztalomon heverõ, József Attila összes versét tartalmazó kötetbe mostanság gyakrabban belefeledkezem. Minap is felütöttem az elsõ harmadánál, amikor is a költõ úgy húszéves. S elolvastam sorra az Érik a fény, A fergeteg ormán, a Szélkiáltó madár s a Tiszta szívvel címû verseket, ez utóbbit többször is. Mindannyiszor próbáltam e költeményeket egyedien értelmezni.

A Tiszta szívvel elsõ szakaszát a lehetõ legtárgyilagosabban, leltárszerû tételekként, kezem ujjain számolva mondom. A második szakaszt már indulattal, dühvel és keserûséggel kell és lehet csak mondani – vélem –, hiszen háromnapi éhezést aligha lehet eltussolni, figyelmen kívül hagyni. Ingerültségében, éhségében a költõ húszéves önmagát – hatalmát – is áruba bocsátja. Ha más nem, hát vegye s vigye az ördög, s légyen akár rablógyilkos õbelõle. Amiért persze kötél s gödör dukál. A „gyönyörû szép szívemen” termõ füvet költõi látomásként egyedien nagy ívûnek érzem.

A Reggeli címû vers következik, s olvasom: „ (…) harangszó ömlik a Tiszába, / frissen, nyujtózva kel a lárma, / derékig mosdok s a vizet / reápacskolom a fejemre. / Oly hûsen, tisztán símul hozzám, / úgy ring a tálban, úgy zenél, / mint a danoló lányok melle.” Az idézetet a vers végéig folytathatnám, hiszen az teli s teli van vibráló, eleven költõi képekkel, amelyektõl fenségesen megpendül a lélek.

A Tavaszi sár és az azt követõ Szép csöndesen aludj címû verseken is végigfut a szemem. Ez utóbbi költemény vége felé ezt olvasom: „Bizonyosan te is szomorú vagy. / Azért vagyok én is szomorú.” Szinte szóról szóra ezt mondta volt nekem Csaba fiam úgy nyolcéves korában, amikor is valamin elmerengve bámultam magam elé. Akkoriban õ aligha olvasgatta még József Attila eme sorait. Gyermeki empátiája mondathatta vele e költõi sorokat. Fiamtól egyébként emlékezetemben õrzök még egy makulátlan gyermeki gyönyörût. Történt volt, hogy marosvásárhelyi ismerõseink két gyermekükkel egy hétvégén ellátogattak hozzánk Nagyváradra bogárhátú autójukkal, amelyet õk Jucinak becéztek. Az akkor kétesztendõs fiam olyannyira beleszeretett a masinába, hogy a csatári kiránduláson nem volt hajlandó kiszállni belõle. Étlen-szomjan tekergette a volánt hazaindulásig. Attól kezdve, ha bogárhátút látott, elkiáltotta magát: ott a Juci! Ha pedig óvodába menet a tömbházunk parkolójában Volkswagent látott, odament és megsimogatta drága jucizás közepette. Egy ízben aztán kitört belõle a hatalmas óhaj: apa, vegyél nekem egy Jucit! Amire én azt feleltem, hogy egyelõre nincs rá pénzünk, fiam, mert a lakás meg a bútorrészletek elviszik a jövedelmünk felét. Némi csönd és mérlegelés után a fiam kiböki: akkor vegyél nekem egy ilyen kicsi kutyát! Két pöttöm tenyerecskéjével meg is mutatja, hogy mekkorát. Naná, hogy fölkaptam s összevissza pusziltam gyermeki vágya keltette fényes örömömben. Kutyát aztán több ízben is kért tõlem. Arra futotta volna is a családi büdzsébõl, csakhogy állatkínzásnak tartottam s tartom ma is, hogy nyolcadik emeleti tömbházlakásba bekényszerítsek egy szabadságra termett kutyust. Ha majd udvaros, kertes magánházba költözünk, lesz kutyánk is, ígértem fiamnak. Ígéretemet nem tudtam betartani, ugyanis magánházra azóta se futotta.

Miközben napi félórás sétaadagomat taposom, önkéntelenül a Tiszta szívvel címû verset kezdem mormolni magamban. S amikor odaérek, hogy: „(…) betörök, s ha kell embert is ölök”, egy közel negyvenesztendõs epizód bukkan elõ emlékezetembõl. Akkoriban – miként a költõ – mi is húszévesek voltunk, diákok, barátok, akik falkában jártunk sörözni, strandra, s gyakorta vacsoráztunk négyesben, ötösben albérleti lakásunkban. Ez abból állt, hogy lakótársammal – unokatestvéremmel –, Mészáros Lacival elõszedtük az otthonról kapott elemózsiát: hagymát, füstölt sonkát, zsírt, kenyeret. Közülünk a legéhesebb mindig Zborai Pisti volt. Hiszen õ otthonról, Nagykárolyból, özvegy édesanyjától se pénzt, se csomagot nem kapott. Ösztöndíjából minden másra futotta, csak kajára nem. Egy szó, mint száz: Pisti miután belakott, végigdõlt a heverõn, kért egy cigarettát, majd békés pöfékelés közepette bevallotta: néha olyannyira gyötri az éhség, hogy akár egy élelmiszerboltba is képes lenne éjjel betörni, csak azért, hogy a helyszínen belakjon kolbászból és sajtból. Még az sem érdekelné, mondotta, ha utána elkapnák és lecsuknák.

József Attilát is minden bizonnyal hasonló parlagi éhség gyötrelme sarkallhatta a fent említett vers megírására. Aminek – mint köztudott – az lett a következménye, hogy Horger Antal szegedi professzor eltanácsolta az egyetemrõl, mondván: „Olyan emberre – úgymond – ki ilyen verseket ír, nem bízhatjuk a jövõ generáció nevelését”. A költõ Születésnapomra címû versében, miként a Curriculum vitae-jében is megírta az esetet. Így aztán a vészmadár egyetemi professzor neve mégiscsak fennmaradt, József Attila zseniális tollának köszönhetõen.

A zseniális jelzõvel sok újat én már nem mondhatok. De ha a szintén húszéves korában írott Fiatal asszonyok énekét újraolvasom, olyasmi történik velem, mint amikor végzetesen belehabarodom a hölgytenger valamiképpen kivált, felragyogó, különös cseppjébe: „(…)Táncos-hajlós lángot rakunk, sütünk, fõzünk / s hogy az arcunk tüzesedik, a kalácsnak kényesedik, / fényesedik fonatja. // Kelleti magát szél is, nyílnivaló, gyönge mellünk tapogatja, / jószagunkat terelgeti, kerek szoknyánk emelgeti, / lobogtatja.” Valójában az egész verset idézni illenék… Én már tizenkilenc éves korom óta euforikusan szeretem e verset. Minden újraolvasáskor meglelem benne az örömömet. Mintha az örök ifjúság titka e versben lakozna.