József Attila

Tûz van!

Tûz van!

Ég a malom!

Ne bántsatok, én nem akarom,

Jaj, tán csak bennem ég az a malom?

Ne bántsatok, én nem akarom,

Csak néha hittem úgy, álmaimban.

Azért ordítok, hátha elhiszik,

Hogy tûz van, tûz van.

Nagykedvü, éhes nyujtózásokkal

Nyurga karokkal kalimpál az égnek,

Belül ég, de kívül éget,

Hát senki se érzi, csak én?

Vagy meghaltak már mindannyian?

Meghalt a magyar, a lyány, a legény?

Hiszen itt járnak körülöttem,

Húsból és vérbõl vannak,

Moziba mennek, esznek, isznak,

Hát én hiába bõgök nekik?

Vagy nem sírok én csak magamnak?

Elég a búzánk, elég a lisztünk,

Hát jobb lesz, hogyha majd a füstbõl

Az angyalok sütnek kalácsot?

Tûz van.

És ti a tüzes tûzben jártok.

Ha engem láttok, bolondot láttok,

Mert én tudom a ti haláltok,

Szemetek elé este állott,

Fületekre a csönd leszállott,

Nem érzitek a faló lángot,

Ó, én tudom a ti haláltok,

Mégis a fületekbe állok

S dühödten bõgve, konokul,

Reszketve félve csak kiáltok:

Tûz van! Tûz van! Tûz van!

Medáliák

2

Porszem mászik gyenge harmaton,

lukas nadrágom kézzel takarom,

a kis kanász ríva öleli át

kõvé varázsolt tarka malacát –

zöld füst az ég és lassan elpirul,

csöngess, a csöngés tompa tóra hull,

jéglapba fagyva tejfehér virág,

elvált levélen lebeg a világ – –

Háló

Hull a hajam, nincs kenyerem

tollam vásik,

halász bátyám így veszett el.

Él így más is.

Idegeim elmeritem,

mint a hálót,

hust fogni s a nehéz vizen

könnyû álmot.

Szakadt lehet – gondolkozom, –

az én hálóm.

Kiaggatom, megfoltozom.

S íme, látom –

Kiterített fagyos hálóm

az ég, ragyog –

jeges bogai szikrázón

a csillagok.

Mint gyermek…

Mint gyermek, aki bosszut esküdött

és felgyujtotta az apai házat

s most idegenség lepi, mint a köd,

s csak annak mellén, aki ellen lázadt,

tudná magát kisírni, elfödött

arcát mutatni szabad mosolyának, –

oly reménytelenûl erõlködök,

hogy könnyeimre: erényre találjak.

Világot hamvasztottam el szivemben

és nincs jó szó, mely megrikasson engem,

kuporogva csak várom a csodát,

hogy jöjjön el már az, ki megbocsát

és meg is mondja szépen, micsodát

bocsát meg nékem e farkasveremben!

Az a szép, régi asszony

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,

akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,

aki a mezõk mellett, ha sétálgattunk hárman,

vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,

aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,

azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

Csak látni szeretném õt, nincs vele semmi tervem,

napozva, álmodozva amint ott ül a kertben

s mint õ maga, becsukva egy könyv van a kezében

s körül nagy, tömött lombok zúgnak az õszi szélben.

Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,

mint aki gondol egyet a susogó lugasban,

föláll és szertepillant és hirtelen megindul

és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl

ott lappang, elvezetni a távolokon által,

két oldalán a búcsút integetõ fákkal.

Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,

azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

Reggeli fény

Ha reggeli fényben elindul a táj

remegése, fuvalma: a kecs puha bolyha

s mert még teli szender, rajzik a báj

és mintha folyónknak a mélye se folyna,

ugy játszik a felszin – szedd össze magad,

botor emberkém, hiszen én se gyanitnám,

hogy épp nem a hajnali mennybe ragad

e jól sikerült angyal-hamisitvány!

Csupa csin, csupa pír, csupa kár,

csupa csel, csupa nyíl, csupa rontás –

most érted: ha reggel a csürhe kijár,

mért káromkodik mindig a kondás.

Beh megölelnéd! Ámde ne vedd

kebledbe e tündét – mire maradsz, ha

ártatlanul fölfalja szived,

mint zsenge buzát a szõke malacka!

Én nem tudom…

Én nem tudom, mi fenyeget

az estek csipkés árnyain;

mint romló halról a legyek,

szétszállnak tõle álmaim.

És nem tudom, mily dajkahang

cseng a szivembe csendesen:

nyugodj, hiszen csak este van

s mitõl is félnél, kedvesem?

(A fenti versek is szerepeltek abban a válogatásban,
amely Gyulai Katalin elõadásában hangzott el
a Nagyváradi Ady Társaság 2005. április 11-i,
költészet napi rendezvényén, a váradi
Ady Endre Emlékmúzeumban.)