Pomogáts Béla

József Attila szobránál Nagyváradon

József Attilának, akinek itt, Nagyváradon, elsõ erdélyi szobránál századik születésnapját ünnepeljük, nemcsak rövid élete volt zaklatott, hanem most már közel hét évtizedes utóélete is. Szellemét és szellemi örökségét többször is meghamisították és megerõszakolták ebben a hét évtizedben. Csontjait több alkalommal áthelyezték, megesett, hogy titokban, a nyilvánosság teljes kizárásával. Mindazt, amit szellemiségben és eszmékben, költészetben és emberi tanúságtételben hátrahagyott, valóságos irodalomtörténeti bûvészmutatványokkal próbálták az uralkodó hatalom ízléséhez és dogmáihoz igazítani. Igen, József Attila emberi sorsa és költõi öröksége, nem egyedül a mögöttünk hagyott közel fél évszázadban, nem egyszer erõszakos és gátlástalan politikai és irodalomtörténeti mesterkedések áldozata volt.

Költõi utóéletének drámai története van. József Attila szüntelenül meghalt és szüntelenül feltámadott, evilági Krisztusként, mondhatnám, „Lázadó Krisztusként”, akivel mindig kénye-kedve szerint járt el a történelem, a hatalom, a politika. Pedig ennek a mindig megerõszakolt és megalázott szellemnek valódi és a maga földi létében is felismerhetõ transzcendenciája van – és ez természetesen költészete. József Attila sorsát ugyanis nem a mindenkori politikai kurzusok atavisztikus színjátékai, szellemi és erkölcsi kannibalizmusa szabja meg, hanem az a költészet, amelyet küzdve a világgal és a szenvedéssel költõként létrehozott és mindig diadalmasan felmutatott. Van persze ennek a költészetnek eszmei, közéleti és politikai üzenete is. Figyelni mégis mindenekelõtt magára a költészetére érdemes, arra az értékvilágra, amelynek maga a költészet ad a köznapi világnál, vagyis a politikusok és ideológusok világánál magasabb értelmet és küldetést.

József Attilát: a történelemben élõ és alkotó embert szinte minden politikai irányzat és tábor a magáénak szerette volna tudni, és ki akarta sajátítani. Holott õ mindig a saját törvényei szerint élt és alkotott – igazi költõ nem is tehet egyebet. Talán személyiségének és költészetének szuverenitása az a legfõbb örökség, amelyet ránk hagyott. Ez a szuverenitás manapság igen ritka tünemény, életünket politikai és ideológiai irányzatok mozgatják, vagy ami még rosszabb, a tömegkultúra, az üzlet és a gyávaság. József Attila költõi, szellemi, erkölcsi örökségét ugyanis nem lehet egyetlen politikai párt vagy üzleti csoport (és e kettõ valójában többnyire ugyanaz!) érdekeinek és hatalmának alárendelni. A születésének századik évfordulója körül kibontakozó ünneplés is azt igazolja, hogy József Attila valójában mindannyiunké, az egész magyar nemzeté.

Ezért hihetünk abban, hogy most már véget érnek a sorsa és öröksége körül zajló küzdelmek, és felmagasodhat a költõ, aki nem pártokkal és doktrínákkal, hanem Istennel és a történelemmel, az emberiséggel és a magyarsággal folytatott dialógust. Amikor itt, a nagyváradi szobor körül gyülekezünk, ez elõtt a költõ elõtt hajtunk fejet.

(Elhangzott Nagyváradon 2005. május 1-jén,
a költõ szobrának – Wagner Nándor alkotásának –
felavatásán, a Petõfi parkban.)