Szûcs László

Utókór

Olvasom, milyen nagyszerû dolog, hogy az utolsó pillanatban megengedték: Váradon felavathatják József Attila szobrát. Klassz. Rendes a hatóság, nem tagadta meg a dolgot. Hatott a meggyõzés. Pecsétes papírunk van arról, hogy ideiglenesen leleplezhetõ a szobor. Aztán majd megnézik, hogy tényleg rendben van-e a dolog. Netán rászólnak Attilára: ugyan vedd már ki a kezed a zsebedbõl, mégiscsak köztéren állsz. Ha nem is ott, ahová eredetileg szerettek volna állítani.

Szegény költõnk, gondolta volna, hogy százéves bronzfejjel román napilapoknak ad majd témát, sõt, parlamenti interpellációra is ihleti a hon egynémely atyját? Hogy õ lesz közel hetven évvel a halála után az ügyeletes soviniszta? Aligha. Ahogyan azt sem, hogy mindezt egy Trianon friss élményére reflektáló indulatos tinédzserkori zsengéjével éri el, amelyet életében sem válogatott be köteteibe, s amely késõbb a kritikai kiadásokból is kimaradt, egyes szomszédos népek érzékenységére való tekintettel. Na most túl azon, hogy ama szomszédos népek a saját költõik esetében magasabbnak becsülték a mi érzékenységünk tûrésküszöbét – elég, ha csak a magyarbarátsággal és filoszemitizmussal aligha vádolható Eminescura gondolunk, bár szerb és szlovák példa is akad bõven –, a József Attila-féle Nem, nem, soha gyöngyszemként való említése és a centenáriumra kiadott, feledhetõ kiállítású válogatásban kötetnyitó versként való szerepeltetése éppoly nevetséges, mint a költõ baloldaliságát úgy emlegetni, mint késõbb helyrehozott bakit. Hál’ Istennek, gazdag az életmû, ki-ki talál benne kedvének és nézeteinek tetszõ idéznivalót. Az a végleges engedély pedig csak-csak megszületik valahogy. Majd kijárják.

Amúgy ez az egész történet újfent illusztrálja, micsoda ordító különbség van a fesztív és a valóságos kultúratámogatás között. Mennyire a szobornak, a szerep(lés)nek, a szimbólumnak szólt ez a sok avatásos lózung, s nem annak az esendõ embernek, a költõnek, a zseninek, akit életében nagyjából ugyanennyi megbecsülés ért, mint egy-egy ma közöttünk járkáló, védtelen, kiszolgáltatott, beteg költõt. Akit a lépcsõházba sem igen engednének be éjszakára meghúzódni, nemhogy az ünnepi fogadásra.

Õt, õket majd unokáink állítják fel talapzatokra, ha lesz egyáltalán egy-két emberöltõnyi idõ múlva itt bárki is, aki magyar verset értsen, emlékmûvet állítson, idéznivalót szelektáljon.

A kései megbecsültség s az idõvel torzuló kép immár megcsontosodó sajátosságunk. Változni ez a helyzet késõbb sem fog, akkor ugyan miért is dohogok ellene?