Két évszázadnyi teátrum

A nagyváradi színházi élet elõzményei az iskolai színjátszásnak köszönhetõen több mint két és fél évszázadra vezethetõk vissza, s a magyar nyelvû hivatalos színjátszás is immár 207 esztendõnyi múlttal dicsekedhet. Indig Ottónak, a város kultúrhistóriája fáradhatatlan kutatójának immár harmadik kötete jelent meg e tárgykörben, Váradi színháztörténeti fejezetek címmel, a Nagyváradi Ady Társaság Könyvkiadója gondozásában. A szerény, tizenegy nyomdai ívnyi kötet voltaképpen vázlat, ízelítõ ebbõl a gazdag múltból, s a „fejezetek” tagolását, a történések idõszakolását maga a nagybetûs Történelem kínálta-diktálta.

A kezdeti inkább rendszertelen, mint folyamatos próbálkozások, a véletlenszerûen letanyázó és néhány hét múlva felkerekedõ vándortruppok után a reformkorra tehetõ hõskorszak legszebb példáját az úgynevezett Sándorffy-éra szolgáltatta, ékesen bizonyítva, hogy egyetlen ember, egy „intézmény-ember” akár évtizedekre is meghatározhatja egy társulat mûködését. A színházi élet kényszerû, de sikeres, sajátosan váradi formáját képezte a szomszédos városok társulataival, Debrecennel, Araddal, Kolozsvárral stb. kötött „szövetség”. A századik évforduló táján a csúcsot egy szabadtéri produkció, a Jászai Mari nevével fémjelzett Rhédey-kerti Elektra bemutatója jelentette. Bár a város már évtizedek, a kiegyezés óta hatalmasat fejlõdött, megelõzve a Monarchia többi vidéki városát, kõszínháza közel hetvenesztendõnyi meddõ próbálkozás után csak a 20. század küszöbén nyitotta meg kapuit. A teátrum ünnepélyes avatásáról – többek között – egy Ady Endre nevû fiatal újságíró tudósított…

A Bémer téri teátrum históriájában Trianon, a bécsi döntés, a második román impérium bekövetkezte, a kommunista uralom eleje és vége határoltak be újabb és újabb szakaszokat. A szerre változó körülmények, lehetõségek hol szûkebb, hol tágabb teret biztosítottak a színházi életnek. Indig „tanár úr” minden egyes korszaknak a lényegét vázolta fel, a csúcsévadokat, a legmarkánsabb színházi embereket és a legfontosabb elõadásokat emelve ki a gazdag választékból.

Igaz, hogy Indig Ottó munkája talán egy további, ezután megírandó, monografikus igényû opusnak az „ígérete”, mégis kár, hogy az olvasó – és a késõbbi kutató – dolgát megkönnyítõ apparátusra, a források megjelölésére, névjegyzékre s netán egy idõrendi táblázatra már nem futotta a szerzõ vagy a kiadó erejébõl…

Szilágyi Aladár